Rendszerváltók - Tarnóczky Attila: "Viszolyogtam attól a rendszertől"

Tarnóczky Attiláról köztudott, hogy hivatása szerint pedagógus. Fizika-kémia szakos középiskolai tanárként a dr. Mező Ferenc Gimnáziumból vonult nyugdíjba, az volt pedagóguspályája első és egyetlen munkahelye. Azonban már itt is foglalkoztatta a helyi örökség védelme, a lokálpatriotizmus, ami mióta nyugdíjas lett, még inkább kedves foglalatosságává vált – hálásak lehetnek neki a kanizsaiak. És megfordult a politika berkeiben – vagy inkább bugyraiban? – is. Alapító tagja volt az MDF nagykanizsai szervezetének, majd az MDNP-ben politizált, utána a Fidesz tagja lett, végül 2002-ben fejezte be 12 évig tartó politikai karrierjét. Volt országgyűlési, önkormányzati képviselő, valamint alpolgármester. De legfőképp: helyi rendszerváltó.

– Aki átélte az 1956-os forradalmat, illetve az azt követő időszakot (és én gyerekként átéltem), annak tiszta volt, hogy a kommunista rendszert az orosz megszállás miatt megdönteni nem lehet – bocsátotta előre. – Ezért aztán én úgy jutottam túl életem javán, hogy az – és szerintem nagyon sokan gondolkoztak hozzám hasonlóan – nem is fog változni belátható időn belül. Ám egyszer csak kiderült, hogy gazdasági téren hatalmas problémák vannak a keleti blokkban. A „KGST-rezervátum" a fogyasztási cikkek tekintetében úgy-ahogy fenn bírta tartani a látszatot, tehát az egyes országok el tudták adni egymásnak a másodosztályú áruikat, de amikor elkezdődött a fegyverkezési verseny új szakasza és kiderült, hogy itt nem a tankok tömege dönt, vagy a tűzerő, hanem a technika finomsága, illetve drágasága, a Szovjetunió a gazdasági csőd szélére került. Nem tudott lépést tartani Amerikával és szép lassan kezdett visszavonulót fújni a birodalmán belül. Azaz voltaképpen – igaz, kényszerből – maga kezdte el lebontani a nagy szovjet érdekszférát. Ezért is, amikor látom az újságban a „nagy" rendszerváltókat, akkor mindig azt gondolom: nem váltottunk mi semmit, megváltozott volna nélkülünk is... Más kérdés, hogy aktivizálódtunk, sokan pártokban, még többen az utcán, mert nem szerettük volna, hogy a változásoknak nekünk nem tetsző következménye legyen. Persze, egyikünknek ez, másikunknak meg az nem tetszett...

Tarnóczky Attila szerint a Szovjetunió önmagát bontotta le. Fotó: Szakony Attila

Mint azt felidézte, ebben a lázongó, várakozással teli időszakban azt kérte kollégájától és barátjától, Pék Pál tanár-költőtől, aki tagja volt a Szabad Kezdeményezések Hálózatának, ha esetleg a fülébe jutna valami hír helyi szervezkedésről, mindenképpen szóljon neki. És ő szólt. 1988. október 21-én hívta, hogy másnap megalakítják a Magyar Demokrata Fórum kanizsai szervezetét, ha érdekli, jöjjön el.

– Persze, hogy érdekelt, elmentem volna én a KDNP, a Kisgazdapárt, vagy a Fidesz alakulására is, bármiére, amit nem úgy hívnak: MSZMP – mesélte nevetve. – Így lettem mdf-es és meg kell, hogy mondjam, igen gyorsan, de nagyon sokféle ember töltötte fel a pártot. Kanizsán alakultunk meg először. Novemberben már a „megyegyűlést" rendeztük meg, amelyen a többi, közben létrejött szervezetünk is itt volt.

Tarnóczky Attila azt is elárulta: saját magát nemzeti liberálisnak vallotta mindig és vallja ma is, bármennyire is lejáratottnak számít mára az itt egymás mellé került két szó. Mint kifejtette, nem fundamentalista módon nemzeti, aki vonzódik a sztyeppék felé és nem úgy liberális, mint ahogy hajdanán a Fidesz volt, vagy az SZDSZ, ami neki már inkább ultraliberálisnak tűnt, hanem a Deák Ferenc-i irányvonalat hiszi a maga útjának.

– Hogy miért keveredtem bele a politikába? – kérdezett vissza. – Nem a pénz miatt, egészen jól tűröm, ha körülöttem gazdagodnak mások. Ízlésbeli okokból, egyszerűen viszolyogtam attól a rendszertől, amiben évtizedeken át élnem kellett. Ezt a berendezkedést úgy nevezném mai szóhasználattal: hazugságalapú társadalom. A teljes média állami kezekben volt. Ebből a médiából dőlt a hazugságözön, nap, mint nap sikert siker követett, és biztosak lehettünk benne, hogy másnap is újabb sikerek várnak ránk. Szárnyaló gazdasági mutatókról olvashattunk, melyek valahogy mindig messze jobbnak tűntek, mint Amerika eredményei. A sok-sok nagyszerű eredményt folyamatos harc közben értük el; a munka frontja mellett harcoltunk más frontokon is, volt még a békeharc, ami valamilyen okból irtózatos összegeket emésztett fel és ismétlődőn ünnepeltük legjobb barátainkat: megszállóinkat. Körülbelül ezt lehetett hallani a médiából Magyarországon, ahol kialakult a szocialistának mondott tábor vezérelvű rendszereinek egyike. Mint mindig az efféle esetekben: megjelentek a vezér szektás jellegű rajongói is. Demokrácia helyett kaptunk népi demokráciát. Az elnevezés érzékeltette, hogy valódi demokráciát várni balgaság. Számíthattunk viszont a demokratikus centralizmusra. Így lett országgyűlésünk, városi tanácsunk, választhattunk országgyűlési képviselőket és városi tanácstagokat, akik szavazgattak is, de nem döntöttek semmiről. A döntéseket egészen máshol, zárt ajtók mögött hozták meg. A rendszernek szintenként volt helytartója, akinek felfelé föltétlen meg kellett felelnie, lefelé viszont viszonylag szabadon cselekedhetett. Tehát az „alattvalókkal" szemben megmutathatta az erejét és meg is kellett mutatnia, hiszen ez volt a hatalom működtetésének a lélektani alapja. Aztán volt még „a mi kutyánk kölyke" gondolkodásmód – elnézést kérek a kutyáktól... Bárki, aki akkori bánataimat sorra veszi, választ kap a kérdésre: vajon, elégedett vagyok-e a rendszerváltással? „Nem úgy van most, mint volt régen" – állítja a népdal. Hát ha tényleg nem, akkor én egy elégedett ember vagyok...