Vujity Tvrtko hétköznapi hősökről

– Kezdjük talán azzal, ami az ország túlnyomó többségét foglalkoztatja. Elsimult már a nézeteltérésed az „ország Győzikéjével"?

– A hazai „kamucelebek" bizonyára azt hiszik, hogy róluk szól a dolog, pedig csak a sajtó felelősségét firtatom akkor, amikor szembesítem őket saját valós teljesítményükkel. Úgy vélem: újságírói felelősség, hogy kiket és főleg milyen terjedelemben mutatunk be. A médiában dolgozóként láttam azt, hogy rengeteg olyan kamu történet van, amivel kvázi megetetik a sajtót, illetve ezáltal a közönséget. Engem egyébként nem zavar, ha valaki attól sztár, hogy minden évben kiad magáról és a lányáról egy falinaptárt vagy tud meztelenül lantozni, esetleg kivasaltatja a heréjét, de azt a két oldalas felületet, amit elpazarol rájuk a bulvársajtó, oda lehetne adni igazi példaképeknek, hétköznapi hősöknek is. Emiatt persze időnként szokott konfliktusom lenni a feletteseimmel, de azért nem kell félteni, nagyfiú vagyok és megoldom ezeket a helyzeteket.

– Mit gondolsz, téged hová sorolnak a nézők, hisz a „kamucelebekhez" hasonlóan te magad is nap mint nap szerepelsz a tévében?

– Szerintem egyetlen mérce van, ami számít. Mégpedig az, hogy mennyien kíváncsiak a mondandómra, arra, hogy milyen fantasztikus embereket, hősöket ismertem meg az elmúlt 20 év során. Most például itt beszélgetünk Szentbalázson, egy olyan zalai kistelepülés kultúrházában, melyben tornaterem és ideiglenes jelleggel most a templom is működik. Szóval, ha az esti előadásomon nem lesz érdeklődő, akkor mindaz, amit szeretnék elmondani – hogy léteznek nagyszerű emberek a világon és itt, Magyarországon is, akik erőt adhatnak másoknak –, fölösleges. De ha történetesen telt ház lesz, akkor azt gondolom, hogy van értelme ennek a missziónak.

Vujity Tvrtko: – Egyetlen mérce van, ami számít, mégpedig az, hogy mennyien kíváncsiak a mondandómra. Fotó: Szakony Attila

– Az ország, sőt kis túlzással Nyugat-Európa az 1991-es jugoszláv konfliktus során ismerte meg Vujity Tvrtko nevét. Tolmácsként mentél oda, de riporterként érkeztél haza. Mi történt?

– Valóban tolmácsként dolgoztam az MTV pécsi stúdiójának stábja mellett abban az időben. A csapat naponta ingázott, de volt, hogy én Eszéken aludtam. Egyik nap hiába vártam a tévéseket, a várost körbezárták, senki sem tudott bejönni, illetve kimenni. Először sírva hívtam Budapestet, hogy mentsenek ki, mire azt válaszolták, hogy ez momentán lehetetlen, de ha már ott vagyok, akkor tudósítsak. Pár nap után – mikor Angliából és Amerikából is engem hívtak – rádöbbentem, hogy az egész nyugati világnak én vagyok az egyetlen és ezáltal a legjobb tudósítója. Pedig akkoriban még fogalmam sem volt a szakmáról, Németh Károly, az MTV pécsi stúdiójának vezetője telefonon adott szakmai tanácsokat, kvázi egyfajta távképzést.

– Azóta a világ számos pontján jártál, több tucatnyi pokoli történetet mutattál be. Te találod meg a sztorit, vagy a sztori téged?

– Változó. Előfordult már, hogy egy pusztító cunami után másnap repülőre ültem és pár nap leforgása alatt elkészült a riportfilm. És volt olyan, hogy két évig szerveztem valamit, konkrétan, hogy bejussak Észak-Koreába, a világ talán legzártabb országába. Tatárföldre például négyszer utaztam el, hogy a világ utolsó hadifoglya, Toma András hazajöhessen, s én ezt lefilmezhessem.

– Mi van Vujity Tvrtko pokoli túlélőcsomagjában, azaz mennyire minimalizálod a veszélyt?

– Per pillanat 17 különféle injekció van a szervezetemben, be vagyok oltva sárgaláz, hastífusz, hepatitisz és ki tudja, még mi ellen. Ezeket a betegségeket nem tudom megkapni, de ettől függetlenül is viszek magammal mindenhová nagyon erős kézfertőtlenítőt, s volt, hogy konkrétan azért ittam esténként vodkát, hogy fertőtlenítsem a szervezetemet. Pedig nem vagyok egy iszákos pasi. És persze a technikai eszközök terén is akad néhány fontos kütyü, Észak-Koreában például szükségem volt olyan kis rejtett kamerára, amit nagy valószínűséggel a hatóság emberei sem szúrnak ki.

– Eszéken saját bevallásod szerint nem tudtál semmit a szakmáról, de később a Miami Egyetemen elvégezted az újságíró szakot. Mit tanultál ott, s miben különbözik az amerikai média a magyartól?

– Egy olyan országban tanultam a szakmát, ahol több ezer kereskedelmi tévé működött, miközben idehaza egy sem volt, s mire befejeztem a tanulmányaimat, akkor indult a TV2. Olyan óriási előnyöm volt másokkal szemben, ami talán egy kicsit igazságtalannak is tűnt. Persze, Magyarország egészen más közeg, mint Amerika, itt egy csomó dolog átpolitizálódott. Talán ezért is erőtlenebb idehaza a civil szféra, mint a tengerentúlon.

– Milyen jövőt vizionálsz az írott és az elektronikus médiát illetően?

– A papír alapú újságírás tekintetében elég pesszimista vagyok, a világ ugyanis abba az irányba halad, hogy a a híreket azonnal és tömören kapod, ha kell akár a telefonodon is olvashatod, mi történt a nagyvilágban. A felvevőpiac iszonyatosan nagy lett, s valljuk meg őszintén, hogy nincs annyi képzett újságíró, aki ki tudná elégíteni az igényeket. Ezért aztán a szakma sok tekintetben devalválódott. De ugyanez az értékvesztés figyelhető meg a politikában, vagy a színészet terén is. Ma már egy szappanopera szereplője nagyobb sztár, mint aki 30 éve a színpadon él. De azért ne legyünk igazságtalanok, Magyarországon fantasztikusan tehetséges emberek, köztük nagyszerű újságírók is élnek, alkotnak.

– Zárásként áruld el, milyen sztorin dolgozol most, miből lesz legközelebb film, könyv vagy előadás?

– Van egy hely Európában, ahová 500 éve nem engednek be nőket, és a pénz, mint olyan, nem létezik. Úgy hívják, hogy Athos-hegyi Kolostor Köztársaság. Görögország egyik félszigetén található, de teljesen zárt terület. Na, ide szeretnék eljutni.