"Ez ám az életpálya!"

Nehezen rakja össze a szavakat, mondatokat, ahogy mesélni kezd. Huszonkilenc éven át dolgozott pedagógusként, világ életében gyerekek között mozgott. Nem tagadja, soha, egy pillanatig nem bánta meg, hogy ezt a szép hivatást választotta. Azért lett tanár, hogy a reá bízott nebulóknak elmesélhesse: a világ szép, az emberek pedig jók. Jól dolgozott, tanítványai szép sikereket értek el tantárgyi versenyeken, egy népművészeti-környezeti nevelési program keretében pedig ő maga is komoly kitüntetést kapott. Nem mellesleg emellett fenntartott egy családot és bizony, nem is akárhogyan. Három fia nem mindennapos karriert futott be, egyik kitüntetéses hegedűművész lett, másik mérnök-informatikusnak készül és Vivace-díjas népzenész, a harmadik pedig néptáncot tanul. Szaladt a szekér – egészen addig, amíg egészségi állapota meg nem romlott. Sokat betegeskedett, az e fölött érzett szorongás, a stressz miatt pedig immunrendszere felmondta a szolgálatot, s mind gyakrabban hiányzott munkahelyéről, az iskolából. Bizonytalan arckifejezéssel azt magyarázza, visszatekintve úgy hiszi, némely kollégái nem nézték jó szemmel a problémáit és mintha a háta mögött még tettek is volna azért, hogy minél nehezebb helyzetbe kerüljön. Teltek-múltak a hónapok, s úgy tűnt neki, hogy lassan, de biztosan elszigetelődik nem csak a többiektől, hanem főnökeitől is.

A vége felé már minden idegszálával érezte, hogy valami nem teljesen stimmel körülötte, azt viszont álmában sem gondolta volna, hogy több éves odaadó munkája ellenére kirúgják, ráadásul azzal az indokkal, hogy alkalmatlan a rábízott feladat ellátására. Hogy erről őt is meggyőzzék, elküldték orvosi felülvizsgálatra, ahol azonban a doktor ránézett és azt mondta: mit akar maga itt "rokkantkodni", hiszen beszélni tud és értelmes ember?!

Azóta eltelt immár két év. Keresett munkát városi és vidéki iskolákban egyaránt, de hasztalan. És ami a legszörnyűbb, más álláslehetőség sem került a látóterébe, pedig szívesen elvállalt volna mindent, ami tapasztalatához, szaktudásához méltó. Szóval, mattot kapott az élettől. Szintén pedagógus, népzenész párjával most azon gondolkodnak, hogy elköltöznek Budapestre, ahol megpróbálnak új életet kezdeni, tiszta lappal ismét elindulni. Gyermekeiket már úgyis odaköti minden.

De most még csak ül az ágyon megrendülten. Hiszen ezer szilánkra tört a világ, amit felépítettek. Amikor megkezdődött a nagy külföldre vándorlás, ők maradtak, olyan avítt érték miatt, amit úgy hívnak, hűség. Szabadkozik, soha nem akarta elhagyni városát. De ma már tisztán látja, nincs mit tenni, itt bezárultak előtte a kapuk. Keserűen legyint: ez ám az életpálya!