Országos fafaragó és fazekas tábor a gébárti Kézművesek Házában

Nagyüzem van a gébárti műhelyekben, még  a szabadban is zajlik a munka. A  fafaragó tábort első alkalommal rendezték meg, a 18 fős  csapat két mester keze alatt dolgozik. A baranyai Cserkúton élő Hajda Gy. Zsigmond az egyik, ő a bodon technikát oktatja.

- Régen akár egy köbméteres tárolóedényeket is készítettek ezzel az ősi technikával  - mondja  elöljáróban a népművészet mestere. - A lényege, hogy a fatörzs egy szakaszának a belsejét körbefúrjuk, a kisebb hengert kiütjük, majd speciális eszközökkel vékonyítjuk az edény falát. A fenekét külön helyezzük be, de mivel  nedves fával dolgozunk, pontosan tudni kell, hogy száradás közben mennyire húzódik össze a palást, hogy végül rászoruljon, rászáradjon az aljára.

Készülnek a bodon- és kéregedények. Középen Hajda Gy. Zsigmond a népművészet mestere, balján  Varga Zoltán, a velemi fafaragó stúdió képviseletében (Fotók: Pezzetta Umberto)

A bodon edényeket  akkor születnek, amikor még "lében van" a fa. Az élő szövet ledobja magáról a kérget, kézzel le lehet tolni,  így az sem veszik kárba,   megkapjuk ugyanazt az edényformát, csak éppen kéregből. E célra a legalkalmasabbak a szép lefutású fafajták,  a nyár, a  hárs, a  fűz. A mester elmondja, régen a hatalmas kéregedényeket még a házak építésekor felvitték a padlásra, ott lehelyezték a földre,  körbesározták, s abban tárolták a gabonát. Lehozni többé nem lehetett, hiszen nem volt akkora nyílás a házon...

Hajda Gy. Zsigmond élete során rengeteg tapasztalatot beszerzett, s most jött el az idő, hogy ezt tovább is adja. Pedig fővárosi gyerek volt, de mint mondja, hamar gellert kapott.

- Mindkét nagyszülőm vidéki volt, s annyira megtetszett ez a világ, hogy már gimnazista koromban néprajzi tárgyakat gyűjtöttem. Később múzeumi kiállításrendező lettem, majd diplomás restaurátor. Műtárgymásolatokat is készítettem, s innen már csak egy lépés volt a fafaragás.

A Tatáról érkezett Molnárné Tamás Aletta emberfejes korsót díszít a fazekaskorongon

A  táborba, amelynek megrendezését a Magyar Művészeti Akadémia támogatta, az ország minden szegletéből érkeztek résztvevők. Többen is jöttek a velemi fafaragó stúdióból, egyikük Varga Zoltán.

- Élmény ez a tábor, jó a társaság, kitűnő a mester - mondja, miközben az elkészült munkákat mutatja. - Egy csomó tüzelőt is csináltunk ám - utal nevetve a több talicskányi faforgácsra, amit az edények belsejéből szabadítottak ki.

Virág Attila faműves Kecskemétről érkezett.

- Nekem ez a szakmám, de jó pap is holtig tanul. Otthon modernebb technikával dolgozom, ám úgy gondolom, akkor érdemeljük ki a gépek használatát, ha emellett megtanuljuk ugyanazt kézzel is elkészíteni. Akkor nevezhetjük magunkat kézművesnek. Nyilván az öregek is használták volna a villanyt, ha korábban feltalálják, de úgy érzem, ennyivel tartozunk a hagyományok tiszteletének. Amikor a CNC köpi ki a portékát, az már valami egészen más...

A zalaegerszegi Nagy Béla népi iparművész  a cigány vájásos eljárást oktatja egy másik csapatnak. E technikával teknők, melencék, ivócsanakok, fatányérok, lisztmerő kanalak, terménylapátok  születtek.

- Többen úgy vélik, hogy ez eredetileg magyar mesterség volt,  csak átvette tőlünk  az ideérkező cigányság, s ők emelték mesteri fokra - pillant a múltba a mester. - Nyers fából dolgozunk, rendkívül egyszerű eszközökkel, amelyek már a 6 ezer évvel ezelőtti egyiptomi kultúrában is fellelhetők voltak.

A teknővájó cigány műhelyének  felszerelése nem állt másból, mint egy daraboló fűrészből, egy normál és egy cigányfejszéből - 25-30 centis íves pengével -  és egy szintén íves cigánykapából, amivel a vájást végezték. Ugyanavval a szerszámmal vájták  ki a teknőt és a fakanalat is...   Az anyagtakarékosság jegyében a teknő belsejét egy tömbben emelték ki, ezáltal nyertek  egy kisebb melencét. Az apró fadarabokból,  amelyek már egy kanalat sem adtak ki, cigányvirág készült, ami gyújtósként szolgált.

A teknővájó cigányok mára jószerivel kihaltak. Nagy Bélának azonban még volt szerencséje megtanulni a technikát a  vasboldogasszonyi Bogdán Sándortól, aki már szintén nincs az élők sorában.

Az országos fazekas tábor már nem újkeletű, idén 10. alkalommal rendezték meg. Ez alkalommal a zalaegerszegi Csuti Tibor fazekas, a népművészet ifjú mestere, népi iparművész, valamint a bodonyi Les Gábor fazekas, népi iparművész adja tovább tudását a résztvevőknek.

Les Gábor

- Az erdélyi származású Les Gábor az ország egyik legjobb fazekasa, gyönyörűen díszít, ezért kértük fel őt tanításra, már tavaly is  - méltatja kollégáját Csuti Tibor. -   Akkor egy másik erdélyi tájegységgel, a szász kerámiával foglalkoztunk, idén Magyarlápos és Vámfalu fazekassága a téma.

Utóbbi azért különösen érdekes, mert ott többféle díszítő eljárás is megjelenik  az edényeken, mint a karcolás, az írókázás, az engóbbal  (földfesték) való festés, az újjal való pöttyözés, s a cirkolásos technika. Magyarlápos különlegessége pedig a Miska kancsóhoz hasonlatos emberfejes korsó. Utóbbi nem huszárt, inkább pörge kalapos, bajuszos  pásztorembert formáz, s az edény  szűk nyakára épül fel maga a fej.

- Belekóstoltunk a különleges nagybányai mintákba is. Ott engóbbal  feketére festett  alapra díszítettek, fehérrel  - folytatja Csuti Tibor. -  Szilkéket díszítünk e technikával, ezek olyan, fazékhoz hasonló  tárolóedények, amelyekben az ebédet  hordták a mezőre, de a szilvakvárt is ilyenben tartották eleink.

A Mátrában élő és dolgozó Les Gábor népi iparművész elhivatott gyűjtője az erdélyi fazekasság értékeinek.

- Nagybányán születtem, Vámfalus is ott van a közelben, s amikor 1989-ben átköltöztem Magyarországra, hoztam magammal az erdélyi fazekasság több tájegységének örökségét. Beleszülettem ebbe a kultúrába, kitűnő mestereim voltak. Tanultam  festészetet, grafikát és kerámiát is, majd népi fazekasságot.  Egész életemben ezt csináltam, több  helyen gyűjtöttem, jártam a múzeumokat, most továbbadom, amit magamba szívtam. Mostanában  többször hívnak vissza Erdélybe, hiszen ott is egyre kevesebben művelik már a hagyományos kerámiát.