Helloween: "Buszban vagy hotelben ülve nincs jobb időtöltés, mint elővenni a gitárt"

A Helloween ez évben ünnepli megalakulásának harmincadik évfordulóját, s a közelmúltban jelentette meg legújabb, Straight Out Of Hell című nagylemezét, amely amolyan esszenciája eddigi munkásságuknak, hiszen az együttes több korszakát is megidézi. Az új albummal a Helloween minden korábbinál jobban szerepelt a német lemezeladási listákon. A zenekar a tavasz folyamán ráadásul újra a Gamma Ray társaságában turnézik, s ennek okán a mostani koncertsorozat a 2007-es közös sikerekre is utalva a Hellish Rock Part II. címet kapta. Mindez elég apropót szolgáltatott ahhoz, hogy alaposan kifaggassuk a zenekar énekesét, Andi Deris-t.

- Való igaz, hogy a Straight Out Of Hell egyfajta keveréke eddigi munkásságunknak - kezdte az énekes. - Sokan mondják, hogy a lemezen szereplő Waiting For The Thunder című dal olyan, mintha az If I Could Fly című szerzeményünk folytatása lenne. Ennek csak örülünk, hiszen az If I Could Fly, illetve a The Dark Ride című nagylemezünk, amelyen ez a dal szerepelt, egy csomó ajtót megnyitott előttünk. Akkoriban nagyon sok új rajongót szereztünk, ami fontos egy zenekar számára, s most is ugyanezt a pozitív hatást érzem. A közelmúltban játszottunk egy hatalmas óceánjáró hajón, s akivel csak beszéltünk, mindenki azt mondta, hogy nagyon szereti az új albumot.

- Jól tudom, hogy az album dalainak többsége a 7 Sinners turné alatt született?

- Az egy kifejezetten kreatív korszak volt a számunkra. Éppen turnéztunk, s a buszban vagy a hotelben ülve nincs annál jobb időtöltés, mint elővenni a gitárt, és játszadozni. Sorra jöttek az ötletek, egy-egy nap végére körülbelül húsz használható gitárriffet dolgoztunk ki fejenként. Emellett gyűjtöttük az újabb és újabb tapasztalatokat, iszogattunk, jókedvünk volt, ennek is köszönhető, hogy alapvetően vidám dalok készültek, még akkor is, ha a lemezen olyan komoly témák is megjelennek, mint annak víziója, hogy a jövőben milyen kiélezett küzdelem lesz majd a vízért és az élelemért. A címadó dal ötlete például innen indult, basszusgitárosunk, Markus Grosskopf vetette fel, de aztán egészen más született belőle, amolyan tipikus ránk jellemző bolondozás.

- S minek köszönhető a Nabataea című dal? A Helloween eddigi munkásságára nem nagyon volt jellemző, hogy dalt írjon egy ősi civilizációról.

- Ez igaz, de szívesen foglalkozunk aktuális témákkal, csak mindig a magunk sajátos, kissé bohém módján. A Nabataea is egy ilyen dal, példát meríthetnénk abból, hogyan éltek a nabateuszok. A ma embere számára csak a pénz a fontos, az emberiség problémái alapvetően ebből fakadnak. Háborúkat indítunk az olaj miatt, nem mutatunk szolidaritást egymás iránt, önzővé váltunk. Nabataea egy 2-3 ezer évvel ezelőtti civilizáció volt. A nabateuszok bár nem demokráciában éltek, mégsem háborúztak, hadseregük sem volt, de így is hosszú időn keresztül fenn tudták tartani társadalmukat. A 21. században egy kicsit hihetetlennek tűnik mindez, valószínűleg nem is tudnánk hozzájuk hasonló törzseket említeni.

- A Nabataea a Te dalod, akárcsak a Waiting For The Thunder, amely kísértetiesen emlékeztet a régi zenekarod, a Pink Cream 69 stílusára. Mástól is kaptál ilyen visszajelzést?

- Igen, ez a dal tipikus Andi Deris szerzemény, mint ahogy annak idején az If I Could Fly is volt. Úgy gondolom, fontos, hogy ilyen könnyedebb dalok is legyenek a lemezen. Amikor húsz évvel ezelőtt csatlakoztam a Helloween-hez,  megjelentettük a Masters Of The Rings című albumot, milliónyi ember ünnepelt velünk, talán éppen azért, mert sikerült abba a lemezbe belecsempészni egy kis Pink Cream 69 ízt. Azóta folyamatosan hiszek abban, hogy kell egy kicsit kedveznünk azoknak a rajongóknak is, akik a Pink Cream 69 táborához tartoznak, de miattam megkedvelték a Helloween-t is. Ugyanakkor a dolognak van egy másik oldala is, akik az olyan klasszikus Helloween-dalokon nőttek fel, mint az I Want Out, a Future World vagy a Dr. Stein, nem biztos, hogy szeretik az If I Could Fly szerű szerzeményeket. Számukra ezek csak pop-metal dalok. Ennek ellenére most is azt mondom, hogy mindig lesz a Helloween lemezeken ilyen szerzemény is. Ez az én személyes üdvözletem a Pink Cream 69 tábornak.

- Ha már szóba került a Pink Cream 69, muszáj megkérdeznem, hogy tartod-e még velük a kapcsolatot?

- Akkoriban, amikor kiszálltam a zenekarból, voltak nézeteltéréseink. A Pink Cream 69 éppen akkor változtatott a stílusán, amit én nem tudtam elfogadni. Számomra a klasszikus Pink Cream 69 hangzást az első három album jelenti. Éppen ezért nagyon örülök annak, hogy az új lemezzel visszatértek ehhez a korszakhoz, a Ceremonial című albumot nagyon szeretem.

- Térjünk vissza a Helloween albumához. Miért került fel a lemezre a Wanna Be God, ami a Queen-re emlékeztet leginkább?

- Pontosan ezért. Nagy rajongója vagyok Freddie Mercury-nak, de eddig még sosem volt arra lehetőségem, hogy neki ajánljak egy dalt. Aztán kipattant a fejemből a Wanna Be God ötlete, ami nagyon emlékeztet a We Will Rock You felépítésére, stílusára. Nem is akartam mást, csupán két percet az albumból, hogy a végén elmondhassam: Hello, and well done to Mr. Mercury.

- Kinek címeztétek az Asshole című számot?

- Erről a gitárosunk, Sascha Gerstner tudna többet mondani, hiszen az ő szerzeménye. Nem mindig csak a pozitív példákról írunk, ilyen az Asshole is, amivel azokra az emberekre céloztunk, akik folyamatosan elszívják az energiádat. Akik mindent jobban tudnak nálad, akik mindig meg akarják mondani, hogy hogyan, s mit csinálj, miközben egyértelműen csak arra hajtanak, hogy kizsigereljenek vagy elszedjék a pénzedet. A menedzserek és a bankárok például ilyen modern seggfejek.

- A heavy metal színtéren is vannak seggfejek? Vannak rossz tapasztalataid zenésztársaiddal?

- Konkrét személyekről nem tudnék beszámolni, hacsak a Manowar tagjairól nem. Ők talán beleférnek a seggfej kategóriába, hiszen csak a pénz miatt zenélnek. A rock vagy heavy metal színtéren mással nem találkoztam, akit komplett seggfejnek lehetne nevezni. Úgy gondolom, aki ebben a stílusban dolgozik, az eleve nem lehet seggfej, hiszen ez nem egy jövedelmező üzletág, a heavy metal annyira nem elterjedt stílus. Ha valaki csak a pénzért akar zenélni, az biztosan nem heavy metalt játszik.

- Sokkal több billentyűs hangszert használtatok az új album felvételei során, mint korábban. Ennek mi volt az oka?

- Leginkább csak a dalok színezése miatt. Valójában nincs annyi billentyű, mint amennyit a lemez meghallgatása után a legtöbben gondolnának. Többen mondták már, hogy a Nabataea szólójából is a billentyűsöket hallják ki, holott az is gitár, csak a hangzása különleges. Aztán ott van a Burning Sun, amelyet a Deep Purple billentyűse, Jon Lord emlékének ajánlottunk. Ennek a dalnak is csak az alternatív verziójába került be a Hammond orgona. A gitárosunk, Michael Weikath nagy rajongója a Deep Purple-nek, az ő javaslatára csináltunk meg ezt a változatot, az egyik gitársávot egyszerűen Hammond orgonával helyettesítettük, szerintem nagyon jó ötlet volt, hiszen egy kiváló dal született.

- Ki dönt arról, hogy melyik dalok kerüljenek fel a lemezre? Ki a főnök most a zenekarban?

- Nincs ilyen, szerintem túl veszélyes lenne. A dalokról közösen döntünk, de a gitártémáknál Sascha és Weiki véleménye a mérvadó, az éneknél pedig az enyém. Sokszor vitatkozunk, de ez viszi előre a zenekart. Ha végképp nem tudunk megegyezni, akkor a menedzsment mondja ki a végső szót. Így volt ez például az Unarmed című nagylemezünknél is. Valaki bedobta ötletként, hogy megcsinálhatnánk a legnépszerűbb dalaink akusztikus verzióit. Igazából senki sem ellenezte, de nem kiabáltuk, hogy rendben, csináljuk meg. Végül a menedzsment döntése volt, s mi elfogadtuk. A rajongóink viszont egyáltalán nem lelkesedtek az ötletért, s ma sem tudom megérteni, hogy mi lehetett ennek az oka. Azt hiszen, itt kellett rádöbbennem, hogy a rajongóink sokkal konzervatívabbak, mint jómagam, vagy bárki a zenekar tagjai közül.

- Az is a menedzsment döntése volt, hogy a Sony Music-kal szerződjetek? Az utóbbi években nem nagyon jellemző, hogy a multinacionális kiadók túl sok heavy metal zenekarral dolgoznának együtt.

- Ez így van, mert a nagy kiadók csak azokkal az előadókkal foglalkoznak, akiktől nagy eladásokat remélnek, hiszen abból van profitjuk. Nekünk sosem lesznek olyan mutatóink, mint Michael Jackson-nak vagy Beyonce-nek, de ahhoz elegendő lemezt el tudunk adni, hogy érdekesek legyünk a Sony Music számára. Sokat változott a zenei üzlet. A kiscsajok, akiknek Beyoncé a kedvencük, azok többnyire letöltik a dalokat az internetről, míg azok, akik rockot vagy metal zenét hallgatnak, megveszik az albumokat. Ennek a stílusnak a közönsége még mindig CD-vásárlónak számít, bár mi sem tudunk már eladni annyi lemezt, mint régen. Szóval ezért lehetünk érdekesek egy multinacionális cég számára.

- A Straight Out Of Hell című album anyagát Tenerife szigetén vettétek fel, saját stúdiódban, akárcsak az előző nagylemezt, a 7 Sinners-t. Elképzelhetőnek tartod, hogy a jövőben csak ott fogtok stúdiózni?

- Nem tudom. A zenekar most így döntött, mert ez tűnt a legegyszerűbbnek. Itt nem kell azzal törődnünk, hogy mikor jár le a stúdiózásra tervezett idő. Ha máshol dolgoznának, s valami ok miatt nem végeznénk, akkor könnyen előfordulhatna, nem lenne lehetőségünk hosszabbításra. Mert közben már egy másik zenekar bérelte ki a stúdiót. Kellene keresni egy szabad helyet, ez mindig túl nagy probléma. A saját stúdiómban ilyen nem fordulhat elő. Amíg el nem készült az új Helloween lemez, addig nem foglalkoztam más zenekarral, s azt sem engedtem, hogy közben bárki is lefoglalja. Mindenkinek így volt a legpraktikusabb.

- Kik dolgoztak eddig nálad?

- Az ismertebb előadók közül például a Hammerfall és a Rage, vagy a Judas Priest énekese, Rob Halford. Aztán Axel Rudi Pell, s persze több kisebb zenekar is. Mindig van itt valaki.

- Miért költöztél Tenerifére?

- Európához tartozik, van nemzetközi repülőtere, így ha bárhova mennem kell, másnapra már minden probléma nélkül ott tudok lenni. Tulajdonképpen egész évben ez a legmelegebb hely egész Európában. Itt nincs tél, s nyáron sincs melegebb 35 foknál. Szóval a kánikulába sem halsz bele.

- Húsz éve vagy a Helloween tagja. Emlékszel olyan nehéz időszakra, amikor azt mondtad, hogy eleged van, nem csinálod tovább, kiszállsz?

- Sosem volt ilyen. Úgy érzem, mintha egy nagy boldog családot alkotnánk. Persze voltak nehéz időszakok. A Rabbit Don’t Come Easy című album idején elég rossz passzban voltunk. Nem azért, mert az egy rossz album volt, inkább a zenekaron belüli személyi feszültségek miatt voltak problémáink. A Helloween akkoriban nem is volt igazi zenekar, inkább úgy működött, mint egy projekt. Ennek az akkori gitáros, Roland Grapow és a dobos Uli Kusch volt az oka, ezért is kellett elköszönnünk tőlük a lemez felvételei előtt. Nem volt dobosunk, Mikkey Dee-t hívtuk el a Motörhead-ből, hogy játssza fel a dalokat. Sascha is közvetlenül a stúdiómunkák előtt csatlakozott, így akkoriban ő még csak az új fiú volt a zenekarban, semmi több. Még nem működött a zenekaron belüli kémia, s ez nem volt túl jó érzés. Egészen más módon tekintesz egy zenésztársra akkor, amikor biztos már biztos vagy benne, hogy éveken keresztül vele fogod körbeutazni a világot. Ahhoz, hogy el tudd viselni azt az életmódot, amit a folyamatos turnézás jelent, olyan emberekre van szükséged, akiket kedvelsz. Fontos, hogy egy családot jelentsünk, annak érezzük magunkat, hiszen ez teszi könnyebbé az életünket. A Rabbit Don’t Come Easy album idején ez még nem alakult ki. Megcsináltuk ugyan, de nem volt túl jó érzés. Aztán Sascha beilleszkedett, majd rátaláltunk a jelenlegi dobosunkra, Dani Löble-re, s megint zenekarnak mondhatjuk magunkat. Ma már semmi olyat nem tudnék mondani, ami miatt elhagynád a Helloween-t.

- Február végétől újra a Gamma Ray társaságában turnéztok, vagyis azzal a Kai Hansen-nel együtt, aki a Helloween alapítója volt. Ilyenkor általában felerősödnek azok a hangok, melyek a régi Helloween-felállást követelik vissza. Nem zavar téged, hogy akadnak olyan rajongók, akik Michael Kiske-t szeretnék újra a Helloween élén látni?

- A 2007-es Hellish Rock folytatása szintén a menedzsment ötlete volt. A közös turnénak van egy sajátos bája, engedünk egy kicsit a nosztalgiának, így Kai Hansen a Helloween koncertje alatt feljön a színpadra néhány dal erejéig zenélni velünk. Így volt ez az eredeti Hellish Rock turnén, s természetesen most sem maradhat el ez a része a koncertnek. A rajongók általában örülnek ennek, hiszen a régi dalokat hallhatják egy olyan kiváló zenész közreműködésével, aki meghatározó volt a Helloween életében. De ez ennyi, s nem több. Ugyanakkor mindig lesz egy-két olyan arc, akik azt szeretnék, ha Kai Hansen, illetve a régi énekes, Michael Kiske visszatérne, s ennek hangot is adnak. Tulajdonképpen zavarhatna a dolog, hiszen rengeteget dolgoztam azon, hogy a csakis a régi felállásban hívő, fanatikus rajongók is elfogadjanak. Az elmúlt húsz évben megharcoltam azért, hogy a szemükben is én legyek a Helloween énekese.

- A turné március 19-én ér Magyarországra. Szinte rendszeresen visszatérő vendégek vagytok nálunk. Volt időd arra, hogy körülnézz Budapesten?

- Igen, legutóbb egy taxisofőr végigvitt a városon, s megnéztem a legszebb helyeket, de csak kevés időm volt, mert rohanni kellett vissza a hotelbe. Ilyenkor általában csak egy-két órányi szabadideje van az embernek. De Budapest tényleg nagyon szép hely.

- Eddig két szólóalbumod jelent meg, s 2010-ben volt egy olyan nyilatkozatod, miszerint lesz egy harmadik is. Hogy állsz ezzel?

- Éppen most dolgozom rajta, úgy tervezem, hogy júliusra be tudom fejezni. Ha minden jól alakul, akkor talán szeptemberben meg is jelenhet.