81 évesen érezni szeretné újra a zuhanást

Feltéve persze, hogy megkapja rá az engedélyt az illetékesektől – ő nagyon optimista ez ügyben és hajlott kora ellenére cseppet sem fél.

A nagykanizsai születésű Kálmán bácsi alig volt 20 éves, amikor a megboldogult MHSZ (Magyar Honvédelmi Szövetség) berkeiben ejtőernyőzni kezdett. Hogy mi vonzotta? Visszatekintve azt mondja, nagyon szeretett sportolni, versenyszerűen kerékpározott (még ma is napi fél órát teker a szobabiciklin, de nem ám csak úgy ímmel-ámmal, hanem teljes erőbedobással), úszott, két alkalommal hadseregbajnokságot nyert mellúszásban, illetve 44 évig vadászott is. A válasz a kérdésre pedig az: kíváncsi volt, hogy milyen a zuhanás.

– Aztán jött a katonaság, besoroztak, én pedig a légierőhöz kértem magam, mert ejtőernyőzni akartam – emlékezett vissza. – Ezen aztán igencsak elcsodálkoztak a sorozóbizottság tagjai, még ők figyelmeztetettek, hogy ott 3 évig tart ám a kiképzés, tovább, mint a „hétköznapi” katonák esetében. Erre azt mondtam nekik: engem ez nem érdekel, én ugrani akarok. Szerencsére, meghallgatásra talált a kérésem, s ejtőernyő- beugró lettem. Ez olyan, mint a berepülő pilóta, az újonnan érkezett ernyőkkel én ugrottam először.

Viola Kálmán mesélte: ezekkel akkor sokkal nehezebb volt dolgozni, mint a mai, modern eszközökkel, mert hajlamosak voltak „rakoncátlankodni”. Egy-egy erősebb fuvallat könnyen a földhöz csapta az ugrót.

Viola Kálmán márciusban lesz 81 éves. Jóvágású legény volt ifjan, mutatja a fotót, ami még az MHSZ-ben készült róla. Fotó: Szakony Attila

– Miután leszereltem, sem tudtam elszakadni nagy szerelmemtől, és alapító tagja lettem a Nagykanizsai Repülőklubnak – mondta. – A Kanizsai Enciklopédia is megemlékezik a szervezetről, engem pedig a kapcsolódó szócikkben név szerint említ, mint aki egyedüliként rendelkezett ejtőernyős szakszolgálati engedéllyel.

Kálmán bácsi oktatta is az újonc ejtőernyősöket. Nagy volt a felelőssége, hiszen meg kellett őket tanítani az ernyő hajtogatására, ami köztudottan óriási precizitást követel, hiszen az ugró élete múlhat rajta. Egyszer sajnos, látta az egyik ugrásvezető kollégát meghalni, ahogy a budaörsi repülőtéren nem nyílt ki az ernyője és a földbe csapódott. Minden csontja összetört. Aztán majdnem őt is utolérte a végzet – nem is egyszer.

– Ezer méteres magasságból ugrottam egy öreg, a második világháborút is kiszolgált ernyővel – emlékezett vissza. – Néhány másodperc szabadesés után (az eltelt időt akkor még magunkban számoltuk, később azonban már stopper segített) nyitottam a háternyőt, ami eldurrant a fejem fölött, anyagfáradás miatt egyszerűen kiszakadt több cikkely a kupolából. Mikor ezt észrevettem, rögtön nyitottam a tartalék hasernyőt, de olyan „szerencsém” volt, hogy az meg belegabalyodott a másik zsinórjaiba. Nagy nehezen sikerült visszahúznom és újra kidobnom, s szerencsére, 60-70 méternél kinyílt. Hogy megijedtem-e? Nem, amikor baj van, annál rosszabb nincs, ha valaki pánikba esik. Hideg fejjel kell cselekedni, másképp nincs menekvés. Mondjuk, utána azért kicsit elgondolkodtam a dolgon...

Életkép a nagykanizsai repülőtérről, egy régi felvételen, amely a Kanizsai Enciklopédiában szerepelt. A kezdeti gépparkot egy kétszemélyes Koma oktató- és egy Lepke típusú gyakorlógép alkotta

Kálmán bácsi karrierjét egy másik balul sikerült ugrás törte ketté, még mindig emlékszik rá, pontosan a 267. alkalommal a kelleténél keményebben ért földet.

– Ahogy mondtam, azok a régi ernyők nagyon durván érkeztek le. A válogatott keret tagjaként 1960-ban a világbajnokságra készültem, válogatóverseny volt és akkor engem is megdobott a szél, a földhöz csapódtam, amitől összenyomódott két csigolyám – mesélte. – De szerencsére, ma már ebből nem érzek semmit, nem fáj a gerincem.

A sérülés után azonban soha többé nem ugorhatott. Még ma is álmodik az ejtőernyőzésről, s amikor tévét néz, akkor is minden csatornán a hasonló témájú műsorokat keresi. És évek óta dédelget egy nagy tervet: még utoljára szeretne ejtőernyőzni egyet, 81 esztendősen is. Azt mondja, ez világrekord lenne.

– Még egyszer, utoljára át akarom élni, hogy milyen nagyszerű érzés a zuhanás – mondta, arcán komoly elszántsággal. – Már írtam is levelet az ejtőernyős szövetség vezetőségének, hogy ebben segítsenek nekem és nem hiszi el, máris válaszoltak. Februárban kell mennem a közgyűlésükre, és nagyon bízom abban, hogy ott pozitív döntés születik, megengedik az ugrást és valóra válhat az álmom.

Kálmán bácsit a szepetneki Kolping-idősotthon (ahol 2011 óta él) dolgozói és lakótársai is féltik, de ő eltökélt. Bár azt mondja, azért kicsit sajnálná, ha ne adj´Isten közben valami történne vele, mert itt jó közösségre talált és a személyzet is odaadón teszi a dolgát – pár évig még szívesen élvezné a társaságukat.

– Elképzelésem szerint a Balaton fölött ugranék, mert vízre érkezni mégis csak jobb a magamfajta idős embernek – magyarázta. – Nem zuhanót ugranék, hanem úgynevezett bekötöttet, ami azt jelenti, hogy nem én nyitnám az ernyőt, hanem maga a gép, a 7 méter hosszú kioldó kötelet ahhoz rögzítenék. Így talán csak 10 métert esnék szabadon, ez szerintem nem olyan nagy megterhelés az én kissé már beteges szervezetemnek. Nem félek semmitől, szeretném Magyarország jó hírét kelteni és példát mutatni a mai ejtőernyőzőknek.