Kitelepítések: éjszaka törtek rájuk az ÁVÓ-sok

A történtek felidézése ma is fájó emlék az érintettek számára, a történelmi igazságtétel miatt azonban egyre több fórumon esik szó. Legutóbb Lentiben, a Honismereti Egyesület szervezésében rendeztek a témában emlékülést, ezen több érintett személyesen részt vett, illetve fel is szólalt. Elbeszéléseik alapján még inkább megerősítést nyert, hogy a tébolyult ellenségkép-keresés szellemében tulajdonképpen békés embereknek kellett mondvacsinált okok miatt szinte a teljes vagyonukat feladniuk, hogy legalább életüket menteni tudják. A rendszer által nemkívánatos személynek tartottakat marhavagonokkal vitték a Hortobágyra, ott 12 munkatáborban helyezték el őket. Lakóhelyül kiürített juhistállókat jelöltek ki számunkra, egy személy mindössze öt négyzetméter életteret kapott. A lenti Horváth Ilona kétéves volt, amikor szüleivel együtt a kitelepítettek sorsára jutott. Az ő történetük különösen megdöbbentő, hiszen a rendelkezésre álló adatok szerint egy fatális tévedés következtében kellett elhagyniuk otthonukat.

– Édesapám cipészmester volt, édesanyám pedig háztartásbeli – meséli a történteket az asszony. – Gazdálkodtak ugyan, de nem volt nagy vagyonuk. Ennek ellenére 1952. július 18-án éjszaka ránk törtek az ÁVÓ-sok, s mindössze egyórányi időt hagytak a szüleimnek arra, hogy összepakoljanak. Valójában nem minket akartak kitelepíteni, hanem egy Lenti-hegyen élő volt csendőrt, akit szintén Horváth Józsefnek hívtak, csupán összetévesztették édesapámmal. Amikor mindez kiderült, s a szüleim kérték, hogy engedjenek el bennünket,  azt mondták: nem lehet, mert indul a vonat, nincs idő arra, hogy a hegyre felmenjenek azért a másik Horváth Józsefért.

A kitelepítések hátterét kutató helytörténész, Tantalics Béla szerint a legtöbb esetben nincs elfogadható magyarázat arra, kit miért vittek el. Óriási papírhalmazt vesz elő, határozatokat mutat. Egyik pecsétes irat szerint a kocsmáros Ihász Jánosnak és családjának például azért kellett mennie, mert a „községben való tartózkodása a közrend és közbiztonság szempontjából aggályos” volt. A Bagladon élő nyugalmazott ezredes, Bánki Bertalan kitelepítési határozatán viszont csak annyi szerepelt, hogy közérdekből kellett távoznia.

– A valós ok a félelemkeltés volt – mondja Tantalics Béla. – A határsávban egyetlen olyan község sem volt, melyet ne érintett volna a kitelepítés. A hatalom példát akart statuálni, ezt pedig köztiszteletben álló személyekkel tette, olyanokkal, akik az adott faluban a legértelmesebbek és legexponáltabbak voltak. Gazdálkodókkal, akik vitték valamire, s ezért kulákoknak nevezték őket, kocsmárosokkal, akik sok mindent hallhattak a hozzájuk betérő vendégektől, illetve a két világháború közötti időszakban fegyveres szolgálatot teljesítőkkel, csendőrökkel és képzett katonákkal, akiktől lehetett félnivalójuk. Azokat a személyeket sem kímélték, akik bármilyen szempontból ellentmondtak nekik.

A már feldolgozott adatok szerint Zalából 1185 főnek kellett otthonát elhagynia, ebből több mint ötszáz személyt a volt lenti járás területéről telepítettek ki. Pontos névsor egyelőre nem áll rendelkezésre, Tantalics Béla szerint a fiatal történészekre vár az a nemes feladat, hogy a magyar történelemnek ezt a fehér foltját teljesen feltárják. A két nagy hullámban zajló, 1950 nyarára, valamint 1952 júliusára tehető kitelepítésekről elsőként a Gulyás testvérek által rendezett dokumentumfilm révén kaphatott valós képet a magyar társadalom. Ennek bemutatását követően a kitelepítettek iránt érzett tiszteletből egyre több településen állítottak emlékművet, vagy helyeznek el emléktáblát. Lenti térségében az egyik első ilyen irányú kezdeményezésre Szentgyörgyvölgyön került sor, abban a faluban, amelyet szinte teljesen tönkretett a deportálás.

– A magyar falvak életében a kitelepítések kegyetlen törést okoztak – folytatta Tantalics Béla. – Meggyőződésem, ha ez nem történik meg, akkor ma nem itt tart a vidék gazdasága. A polgári réteg kialakulásának megakadályozása ugyancsak egy fontos szempont lehetett az akkori hatalom számára, hiszen mi mással lehet magyarázni, hogy olyan tanítókat, kereskedőket vittek el, akiknek legfeljebb annyi bűnük lehetett, hogy bírálni merték az akkori társadalmat.

Pákán ugyancsak néhány évvel ezelőtt állítottak emlékművet, a kereszten Krisztus szimbolikus alakját vasúti sínek formálják meg, utalva arra, hogy a deportáltak marhavagonokban tették meg az utat a Hortobágyig. A kereszt az akkori eseményeket szintén elszenvedő Horváth Emil műhelyében készült.

– Mindössze három hónapos voltam, így aztán saját emlékeim nincsenek, de szüleim sokat meséltek a történetekről – mondja a pákai férfi. – Édesanyám Csáktornya mellett született, neki ennyi volt a bűne. A láncos Tito korszakban féltek tőle, hogy kapcsolatot tart a Jugoszláviában élő rokonokkal. Apám pedig egy alkalommal ellentmondott a párttitkárnak, ami ugyancsak főbenjáró bűnnek számított, ezért aztán ők is a kitelepítettek sorsára jutottak. Én már ott születtem, a Hortobágyon, egy istállóban, mint egykor Jézus. 1953 szeptemberében engedtek el bennünket, ám haza nem térhettünk. Bázakerettyét jelölték ki tartózkodási helynek, ahonnan egy év után jöhettünk csak Pákára, ám akkor sem az egykori családi házunkba, hanem egy melléképületbe.


Szerintem (Gyuricza Ferenc jegyzete)
A politikai túlkapásokra általában nincs magyarázat. Ahogy a jakobinusok ámokfutását, a náci és kommunista diktatúrák vérengzéseit, a fehér- és vörösterror pogromjait, a vallási és faji kirekesztéseket, úgy a kitelepítéseket sem lehet ésszerű érvekkel alátámasztani. Az események elszenvedői bizonyára sosem tudják túltenni magukat a már hatvan éve történteken, még ha meg is bocsátanak érte. Égő sebek maradnak ott belül, melyekkel együtt kell élni. A fájdalmat az idő önmagában sosem oldja meg. Enyhülést a tudat hozhat, hogy ma már lehet beszélni a borzalmas történtekről, melyek hiteles tálalása a jövő számára tanulságul is szolgál. Arra, hogy soha ne kövessük el újra a múlt hibáit.