Vizslaparki nosztalgia: ipi-apacs a Lenin-szobor talapzatnál

- Létrehoztam még március elején az egyik közösségi oldalon Vizslaparkiak néven egy csoportot, mely folyamatosan bővül, jelenleg közel kétszáz tagja van. A találkozó nem volt tervben, véletlenül alakult így - idézte az előzményeket a főszervezővé lett Kocsmár Róbert.

Az egyik Németországban élő „elszármazott” hazalátogatása adta aztán az ötletet, hogy mégiscsak érdemes lenne sort keríteni a nagy beszélgetésekre. Néhány hete pedig valósággá lett a gyorsan jött ötlet. Jól sikerült a találkozó, a folytatás tehát nem kérdés, jövőre komolyabb előkészítéssel egy nagyobb szabású családi pikniket szeretnének a kezdeményezők.

Az 1970-es évek elején felhúzott épületsornak, a tízemeleteseknek és a parknak ugyanis - úgy tűnik - sajátos vonzereje van.

- Jómagam 1975-ben laktam itt először, még gyerekként, aztán 1990-ben elköltöztünk a szüleimmel. Négy éve azonban visszajöttem. Visszahúzott a hely - mesélte Róbert.

- Szinte születésem óta, 1975 óta itt lakom. Az én életemben az az érdekes, hogy a szomszédom lett a férjem és a közös életet is itt kezdtük - derült ki másik beszélgetőtársam, Erdei Rita szavaiból. -Nem mondom, hogy ne vágynék nagyobb, szebb vagy jobb lakásba, de a környékről semmiképpen nem mennék el. A mi emeletünkön, a nyolc lakásban akkoriban tizenhárom hasonló korú gyermek volt. Nagy bulikat rendeztünk a folyosón, gyakran előfordult, hogy kosaraztunk, nagy közös bandázásokról mesélhetne az épület, a park. A ház legfelső szintjén volt például egy szárítóhelyiség, de azt nem használta senki, így aztán kialakítottunk ott egy klubtermet, ahol legalább nem zavartuk a lakókat. Zsebpénzből került szőnyegpadló is, a falakat kifestettük, mozis plakátokkal díszítettük. A párom ülőgarnitúrát gyártott: párnákat állított össze kapcsológéppel...

- Abban a házban is létrehoztunk egy hasonló helyiséget, ahol én laktam, de az annyira nyilvános volt, hogy oda jött boldog-boldogtalan - vette át a szót Róbert. - Mi nem zsebpénzből hoztuk össze, hanem kalapoztunk: végigjártuk a lakókat, akinek volt gyereke, adott pénzt, mi pedig megvettük a műanyag padlót, mi is plakátoztunk. A parkban lehetett focizni, nyáron folyton ott voltunk. A nagyobb bokrok bújócskázáshoz voltak ideálisak.

- Az egykori Lenin-szobornál volt esténként a központ, a talapzat volt az ipi-apacs fal. Telente pedig ott szánkóztunk - tette hozzá Rita.

- A rét köt ide, a hely - indokolt Süle József is, aki pontosan emlékszik az időpontra: 1971. április 17-én költözött az egyik tömbházba.  Hozzátette, ha nem is ismer személyesen mindenki mindenkit, azért azt számon tartják, aki komolyabb sikert ért el az életben.

- Mányoki Attila hosszútávúszó is itt nőtt fel, büszkék vagyunk rá...

- Említhetnénk Tarr Tamás, válogatott modellezőt is - folytatta Róbert.

- Jómagam nem vagyok túl régi lakó, 1988-ban jöttem ide, aztán elköltöztem, majd 1994-ben visszatértem - árulta el Abonyi Zsuzsa.- Szeretem a környéket. Először a tizedik emeleten laktam, annak idején a földrengést is itt éltem meg: egyéves volt a lányom, észre sem vette, pedig nyikorgott az épület... Most a hatodikon élek.

Rita az 1983-as tűzre emlékszik jól, hiszen az alattuk lévő emeleten, a kilencediken kapott lángra az egyik lakás.

- Hajnalban ébresztett apu, hogy futás lefele... Ahogy kiléptünk és visszanéztünk, láttuk, fáklyaként ég a ház jobb felső sarka.

A múltidéző összejövetelen még sok egyéb más is szóba került, beszélgettek például a játszótérről, ahol egy látványos, méretes csattogós lepkével is szórakozhattak a lurkók, de kerültek elő fekete-fehér, megsárgult fotók is: lovas kocsi állt még az utcán és oldalkocsis motor, autók ritkán sorakoztak ott, alig foglaltak helyet a parkolóban... A most egybegyűltek bíznak benne, jövőre tovább bővül az előkerült fényképek és felidézett emlékek sora.