Helyi termék: népies minták a mai használati tárgyakon

- Nem árutermelő, hanem népi iparművész vagyok, aki olyan dolgokat állít elő, amit néha el is lehet adni - szögezte le egy huncut mosollyal kísérve Stiller Gábor, aki a Zala Megyei Népművészeti Egyesület tagjaként egy héten át munkálkodott a Budai Várban megrendezett Mesterségek Ünnepén.

S ami a fővárosi munkálkodást illeti: annak nem is annyira az árusítás volt a lényege, inkább a tevékenység bemutatása, így a kanizsai nép iparművész a spanyolozás titkaiba avatta be az érdeklődőket, viselet kiegészítő ékszereket készítve a szemük láttára.

- Nyakláncokat és kontycsatokat spanyoloztam, s ez a technika nem más, mint spanyolviasz berakás - árulta el Stiller Gábor, elmagyarázva: - A fába kifaragom a negatív mintát, s abba felmelegített késsel különböző színű pecsétviaszt, más néven spanyolviaszt dolgozok bele. Amikor ez beleragad, szépen elsimítom a tetejét, s a negatív minta kitöltésével egy színes ábra alakul ki. Ez tehát a spanyolozás, amit a pásztorok az 1800-as évektől kezdve használtak díszítő formaként, különféle használati tárgyaikon: tükrösön, borotvatokon, fokoson, s ajándéknak szánt faragványaikon is. Itt, Zalában például láttam már hatalmas guzsalyas prések felső nyomó ducán spanyolozást. 

Stiller Gábor feltette az életét arra, hogy a mai kor használati tárgyaira (só- és szalvétatartó, fali kulcstartó, zsebkendő és csekktartó, szövőkeret) és viselet kiegészítőire (ékszekek, hajcsatok) is visszacsempéssze ezeket a mintákat, melyek szerinte csak a Nyugat-Dunántúlon voltak meghatározóak. A Dunától Keletre már egyáltalán nem csinálták a roppant macerás munkának számító spanyolozást, ami kétszer annyi ideig tart, mint a sima faragás. Talán éppen ez az oka, hogy napjainkban is nagyon kevesen művelik. 

- A spanyolozott nyakékek és kontycsatok egyre keresettebbek a fiatal hölgyek körében, úgy látszik, hogy ők fogékonyabbak a népies dolgok viselésére, legalábbis ez a budapesti tapasztalatom - folytatta az eredeti szakmáját tekintve mechanikai műszerész Stiller Gábor, aki gyermekkorában, apró bábukkal kezdte a fafaragást, aztán szép lassan rávezették a népművészetre. 1996-ban lett népi iparművész, ma már a fafaragásból él, s a Honvéd Kaszinóban működő fafaragó szakkört vezeti, ahol minden korosztállyal igyekszik megismertetni és megszerettetni a fafaragást. Ezt fogja népszerűsíteni a hétvégi dödöllefesztiválon is, ahol bárki kipróbálhatja a fával való foglalatosságot.

- Anyai nagyapámat nem ismertem, de a hagyatékából megőriztem egy liszteskanalat, amit ő faragott, s ebből tudom, honnan jön a fa iránti szeretetem - mondta a búcsúzásnál, elárulva: a nagyobbik fia fa gyermekjátékokat készít, a kisebbik pedig szabadidejében bőrözik. 



Helyi termék dosszié