Hétvége

2017.04.28. 15:11

Tettleges rendszerkritika

A forradalmak természetes velejárója volt mindenütt a világon a gyűlölt rendszer szimbólumainak megsemmisítése, megrongálása vagy meggyalázása. Ez nem volt másként Magyarországon, az 1956. októberi forradalom idején sem.

Káli Csaba

A felvonulók első tettleges rendszerkritikája a nemzeti színű zászlóból a gyűlölt Rákosi-rendszerre emlékeztető címer kivágása volt, amely egy csapásra a forradalom szimbólumává vált. A zászlók, címerek, névtáblák leverése, sajtótermékek, könyvek, iratok elégetése után következtek a fizikailag is legerősebb szimbólumként jelen lévő emlékművek, szobrok megrongálása, illetve ledöntése. Ahogy Budapesten a Sztálin-szobor már október 23-án este porba hullott, úgy követte ezt a vidéki városokban, falvakban is a kommunista rendszer által az emlékezés, illetve az emlékeztetés helyeivé kijelölt szobrok lerombolása.

A legjelentősebb emlékművek természetszerűleg a megye városaiban voltak, Zalaegerszegen a vasútállomással szemben 1955-ben felállított felszabadulási emlékmű, illetve Nagykanizsán az Erzsébet téren még 1945-ben felépített szovjet hősi, felszabadulási emlékmű.

1956 októberében, a legelső felvonulások alkalmával ledöntötték ezeket az emlékműveket. A zalaegerszegi emlékmű fiatal lányt ábrázoló mészkő domborművét - a budapesti Sztálin-szobrot is jegyző - Mikus Sándor készítette, amely azonban nem semmisült meg teljesen. A lány arcát és a domborműből kiemelkedő, így a leginkább sérülékeny kezét kellett újraalkotni és beleapplikálni a műbe. Az idő sürgetett, mivel az MSZMP ideiglenes központi vezető szerve még korábban hozott egy határozatot arról, hogy az „ellenforradalmi” időszakban lerombolt hősi emlékműveket 1957. április 4-re helyre kell állítani.

Miután ez Zalaegerszegen időre megtörtént, lényegében változatlan formában és változatlan helyen, a vasútállomással szemben, nem mellesleg az egyik eredeti politikai szempontot is figyelembe véve, a Mindszenty József személyét felidéző Notre Dame iskola épületét kitakarva állították azt fel újra. A viszonylag egyszerű javítás miatt nem volt akadálya annak, hogy a következő évi felszabadulási ünnepség keretében avassák fel újra az emlékművet. Noha már március 20. körül elkészült az újraállított emlékmű, a parkosítás is megtörtént, így minden adott volt ahhoz, hogy a város március 29-i „felszabadulási” napjához kapcsolva avassák újra a régi-új kompozíciót, azt azonban mégis inkább az országos, április 4-hez kapcsolódó liturgiához illesztették.

Felszabadulási ünnepség Nagykanizsán, az 1960-as évek elején
Fotó: Magyar Nemzeti Levéltár Zala Megyei Levéltára

Zalaegerszegen más, jóval korábban szovjet kézre került városokkal ellentétben, később sem alakult ki erős tradíció a város március végi „felszabadulása” megünneplésére, aminek vélhető oka április 4. túlzott közelsége volt. Így tehát az újraavató ünnepségre 1957. április 4-én került sor, ahol viszonylag nagy tömeg jelenlétében érdekes módon mindössze a helyőrség parancsnoka mondott beszédet, majd a hierarchikus rendnek megfelelően koszorúztak a párt-, állami és társadalmi szervek, illetve vállalatok, intézmények vezetői, képviselői.

Kisebb csinnadrattával, de a megyeszékhelyen 1956 októberében szintén ledöntött, a Pontház előtt álló Hamburger-szobrot a Tanácsköztársaság kikiáltásának időpontjához igazítva 1957. márciusában, változatlan formában újraállították.

Zalaegerszeghez képest Nagykanizsán merőben más volt a helyzet. Az itteni szovjet hősi emlékmű lényegesen összetettebb, robusztusabb, monumentálisabb volt, mint a megyeszékhelyi. A károsodás is nagyobb volt, pontosabban nehezebben javítható, ami aztán évekig elhúzódott, így a nagykanizsai vezetők nem tudtak megfelelni a fentebb említett, emlékművekkel kapcsolatos központi direktívának. Az ebben megjelölt időpontra, 1957. április 4-re csak egy ideiglenes „restaurálásra” futotta, melynek során az oldalsó, erősen megrongált domborműveket leszedték, és az egységes hatást biztosítandó, az emlékmű más részén lévő kőburkolat mintáját követve levakolták. Ezzel egy időben egy szakbizottság, amelyben a párt és tanácsi vezetők mellett az egykori alkotó, Vörös János is helyet kapott, véleményezte az újjáépítési koncepciót. Eszerint az emlékmű elülső részén elhelyezett - részben kő, részben eredeti alkatrészeket is tartalmazó - tankrészlet eltávolítása előnyére válna az alkotásnak.

Ugyancsak elvetették az eredeti verzióban a szobor tetején álló szovjet katona újramintázását, annak időigényessége és tetemes, kb. 200.000 forintos költsége miatt. Problémát okozott, hogy a helyi szovjet parancsnokság az emlékmű azonnali és eredeti állapotban való helyreállítását követelte. (Megjegyzendő, hogy az 1945. július 15-én felavatott kompozíció annak idején két hónap alatt készült el, ami a kivitelezés minőségében vissza is tükröződött.)

A történetben még annyi a csavarintás, hogy 1956 elején a Népművelési Minisztérium közölte Nagykanizsa vezetőivel: az emlékművet nem tartja megfelelőnek arra, hogy az a „Szovjetunió felszabadító hadserege iránt érzett szeretetünk és hálánk méltó kifejezője legyen”.

Ez a momentum is abba az irányba terelte a dolgokat, hogy változtatni kell az emlékmű építészeti koncepcióján, nemesebb anyagokat kell felhasználni a műkő helyett. Végül Aczél György művelődési miniszterhelyettes 1957. júliusi levele eldöntötte a kérdést, miszerint újra kell gondolni az emlékművet, annak leendő figurális részét a Képzőművészeti Alappal lektoráltatni kell. A zártkörű, meghívásos pályázat nyertese Farkas Aladár szobrászművész lett, aki a korábbinál kisebb, de bronz szovjet katonát alkotott az emlékmű elejére, melynek újraavatására végül 1959. május elsején került sor.

Hírlevél feliratkozás
Ne maradjon le a zaol.hu legfontosabb híreiről! Adja meg a nevét és az e-mail-címét, és mi naponta elküldjük Önnek a legfontosabb híreinket!

Ezek is érdekelhetik

Hírlevél feliratkozás
Ne maradjon le a zaol.hu legfontosabb híreiről! Adja meg a nevét és az e-mail-címét, és mi naponta elküldjük Önnek a legfontosabb híreinket!