Egy hét a földi világűrben - A nagykanizsai gimnazisták a súlytalanság állapotát is kipróbálhatták

A négy kanizsai fiatal talán maga sem tudta, milyen életre szóló kalandban lesz majd része, amikor rábólintott tanára, Erdősné Németh Ágnes ötletére, miszerint töltsenek egy hetet az amerikai rakétagyártás központjában, az alabamai Huntsville-ben.

- Az ötlet megvalósítására minimális esély volt, de nem volt vesztenivalónk, így belevágtunk - kezdte Erdősné Németh Ágnes, aki a Magyar Tehetségsegítő Szervezetek Szövetsége által kiírt Határtalanul projektalapra nyújtott be pályázatot. A beérkező pályázatból csak a legjobbakat finanszírozták, így aztán nagyon megörültünk, mikor kiderült, hogy a mi ötletünk is zöld utat kapott.

Porgányi Márk (balról), Erdős Márton, Fehér János, Kovács Gergő pilótaruhában pózol

Hosszas tervezés és előkészítés után a kis csapat március 7-én egy kisbusszal indult Zágrábba, ahonnét repülővel Párizsig utaztak, majd az átszállást követően egy újabb vasmadáron érkeztek meg Atlantába, ahonnét már csak pár száz mérföldet kellett autózni, hogy megérkezzenek az U.S. Space & Rocket Center Advanced Space Academy táborába.

- A tábor egy valódi űrbázishoz hasonlított, több szimulációs csarnokkal, előadóteremmel és közösségi terekkel - mesélte Porgányi Márk, akit leginkább az amerikaiak szervezettsége nyűgözött le. - A programon belül folyamatosan változott, variálódott a tevékenységek jellege, egymást váltották az előadások, manuális tevékenységek, szimulációs gyakorlatok, csapatépítő tréningek, de múzeumlátogatáson is részt vehettünk, ahol a híres Apollo űrprogram minden érdekes részlete elénk tárult.

Erdős Márton (balról) és Fehér János a sérült űrbázis javítását végzi éppen  egy szimulációs gyakorlat keretében

- Számomra az úgynevezett mélymerülés volt a legizgalmasabb, ami a gravitáció nélküliséget, kvázi a világűrt szimulálta - avatott be Kovács Gergő. Egy közel tíz méter mély medencében merültünk, ahol különféle feladatokat, többek közt rakéták összeszerelését kellett végrehajtani.

- Azért az sem volt semmi, amikor egy háromórás szimulációs gyakorlat keretében egy űrsiklóval kellett utánpótlást szállítani az űrbázisra és még egy kisebb javítást is el kellett végezni a sérült ammónia tartályon - vette át a szót Erdős Márton, aki szerint a tengerentúliak profizmusa hihetetlen. - Ennél a feladatnál mindenkinek más dolga volt, az amerikaiak kialakították az irányítóközpontot, sőt az űrsiklót és az űrbázist is lemodellezték a hitelesség kedvéért. Akiket például az irányítóközpontba osztottak be, azok a N.A.S.A űrsikló üzemeltetési kézikönyvét is megkapták, abból kellett kikeresni, mikor és melyik kapcsolót kell megnyomni. Az űrsikló és az űrbázis személyzete pedig igazi szkafandert húzhatott, még egy jégmellényt is kaptak a srácok, ami az űrruha hűtését szolgálta földi körülmények között.

A sok új és érdekes információ mellett, a tábor szervezői a csapatépítésre is komoly hangsúlyt fektettek. A fiúk a többi amerikai diákkal együtt sziklát másztak, máskor különböző akadálypályákat küzdöttek le, vagy éppen működő minirakétát fabrikáltak.

Az Apollo-programban használt űrhajó ma már múzeumi darab

- Nyelvi problémáink nem voltak, legalábbis nem nagyobbak, mint az amerikai diákoknak, akik nem ismerték az angol mérnöki és fizikai szakszókincset - vetette közbe Porgányi Márk, aki azért kicsit furcsának találta, hogy odakint előszeretettel használják a rövidítéseket és nem csak a szakmai, hanem a közbeszédben is.

- Egy élesben zajló rakétatesztet is megnézhettünk, miközben a szakértők mindent elmagyaráztak nekünk - elevenítette fel kedvenc élményét Fehér János, akit annyira magával ragadott az egyhetes tábor, hogy komolyan fontolóra vette: rakétamérnök lesz. - Egyelőre mérnök-informatikus szakon tervezem a továbbtanulást, de ha a későbbiekben lesz rá mód, szívesen elsajátítanám a rakétamérnöki ismereteket is, nagyon megtetszett ugyanis az űrhajózás.

Megtudtuk, Gergő szintén mérnök-informatikus szakon folytatja tanulmányait, míg Márk mechatronikai-mérnöknek készül. Márton is informatikusnak készül, de neki még van egy éve, hogy leadja jelentkezési lapját valamelyik magyar vagy külföldi egyetemre. A srácok egyébként oklevelet is kaptak az egyhetes táborban való résztvételről, amely az Amerikai Egyesült Államok bármely műszaki egyetemén kreditértékkel bír. A fiúk ahogy fogalmaztak , életre szóló élménnyel gazdagodtak, így nem kizárt, hogy pár év múlva ők építik majd a legújabb rakétákat.

Ahány hely, annyi szokás

Gergő, Márton, Márk és János az út során nemcsak az űrprogrammal, hanem az országgal, annak szokásaival is ismerkedett. Mint mesélték: Amerika tényleg óriási és Amerikában minden sokkal nagyobb, mint Európában. Szélesebbek az utak, erősebbek az autók, tágasabbak a bevásárlóközpontok. Még a hamburger is laktatóbb, a buciba akár egy kiló húst is képesek belepakolni a séfek. Az autópályákon nem piktogramok alapján tájékozódnak, a táblákra lehetőség szerint minden fontos információt kiírnak, s néha szóviccek formájában figyelmeztetnek a gyorshajtás vagy egyéb közúti szabálytalanság következményeire.

A srácok persze az oktatási rendszer különbözőségeire is felfigyeltek, s mint mondták: ez utóbbit nem tartják feltétlenül jobbnak a hazainál. Egy amerikai középiskolában például nem létezik klasszikus osztályközösség, a diákoknak félévente öt tantárgyat kell felvenni, így aztán előfordul, hogy minden órán más és más a csoport összetétele. Sőt, az amerikai oktatási rendszerben előfordul olyan is, hogy valaki magántanulóként csak az érettségin ad számot tudásáról.A srácok szerint ugyanakkor az amerikaiak nyitottak, barátságosak, ami talán a társadalom sokszínűségéből is adódik.

Azt persze nem sokan tudták, hol található Magyarország, de barátságosan bólogattak, mikor kis hazánkról meséltek a fiúk. Akadt persze üdítő kivétel is, a kanizsai különítmény szóba elegyedett egy volt katonával, aki néhány évvel ezelőtt éppen Taszáron teljesített szolgálatot, így pontosan tudta, hogy milyen szép ország a miénk. Sőt, most már azt is tudják odakint, hogy a magyar fiatalok mennyire eszesek.