Kisasszonyok, kutyakorbáccsal

A bérlője maga sem fiatal, 93 éves volt októberben. De még a kertjét is maga műveli, és ebédre is megfőzi magának minden nap, amit szeret. Egyetlen szobát, meg egy egészen kicsi konyhát használ. A szoba falán, az ágy fölé a kinagyított esküvői fényképe, az ajtó mellé apja, anyja szépiabarna, üveg mögé zárt fotográfiája van fölakasztva. Ha néha rájuk esik a pillantása, arra gondol: tizenegy gyereket neveltek föl, s ugyancsak megérték a kilencven fölötti életkort. A papa egyik testvére pedig megünnepelhette a százkettedik születésnapját is. Az öregasszonyt ez megnyugtató érzéssel tölti el mindig. Azt meg egyenesen büszkén meséli, ha bárhol szóba kerül, hogy a kilencvenöt éves bátyja ugyancsak jó egészségnek örvend, meg, hogy a 71 éves öccse a helyi citerazenekarban a „prímás".

Bár valamicskét ront ezen az örvendetes állapoton, hogy a 76 éves öcs már úgy érzi, kiöregedett a húrok pengetésiből, ezért abbahagyta a muzsikálást. A citerazenekar emlegetése nekünk kapóra jön, hiszen rátereli a beszélgetésünket arra, amiért az öreg ház öreg bérlőjéhez jöttünk: a kastélyra és annak történetére. Pontosabban arra az időszakra, amikor ez a fürge, jókedvű kis öregasszony még maga is kastélylakónak mondhatta magát. De előbb még gyorsan lejegyezzük, hogy a tanyavilágban, ahol az asszony felcseperedett, és ahol nyolcévesen egy bokor mögött megtanult táncolni, a citerás olyan szépen pengette a hangszerét, hogy a tanyavilág ennek az embernek az udvarába gyűlve valóságos porfelleget kavart, amikor a régi táncokat ropta.

Onnan, a tanyavilágból vitte feleségnek a faluba az ura, az anyósa házába. De ő annyira visszakívánkozott, hogy amikor a kisasszonyok bérlőket fogadtak a faluszéli kastély egyik szárnyába – a háború után volt már ez, a kisasszonyoknak is megélhetés, jövedelem után kellett nézniük – akkor ő meg az ura inkább odaköltöztek a kastélyba. Nem volt éppen népünnepély a kastélyban lakni. Az öreg gróf már nem élt, csak a róla szóló mendemondák keringtek még akkor is. Hogy az amúgy nagyon jó gazda hírében álló férfi micsoda mulatós ember volt, hányszor muzsikáltatta a cigányokat, a városból meghívott uraknak is nagy élvezetére. Volt, hogy felparancsolták a muzsikusokat a szalmakazal tetejére, onnan húzatták, és hát volt az a pénz, amiért azok ezt meg is tették. De próbálták volna nem tenni, amikor a csendőrparancsnok is odalent, a kazal tövében mulatott. Ott, a kastélyban volt a csendőrpihenő is: nagy vaskarika lógott a lovak kikötésére a falon, s egy szoba csakis arra a célra szolgált, hogy ott a csendőrök határjárás közben megpihenhessenek.

Az „öreg nagyságára" kedves, barátságos teremtésként emlékezik vissza a 93 éves, hajdani bérlő. Olyanképpen, mint aki folyton sírdogált, hogy itt szeretett volna meghalni, ezen a békés helyen, és hogy mi lesz most már vele meg a két lányával ezután, hogy mindenüket elvették. Pedig a két lány közül különösen az egyiket nem kellett félteni. Libát és rengeteg tyúkot tartottak. Azokat Cecília, a kisebbik kisasszony gondozta, akinek nem esett különösebben nehezére libapásztorlánnyá átlényegülni, mert kicsit habókos volt szegény – idézi fel a szomorú időket a bérlő, s eközben az is eszébe jut: ez a Cecilke az udvarlójával homokfutón ment valahová kirándulni, amikor olyan szerencsétlenül felborultak, hogy Cecilkének később aranylemezzel kellett pótolni a koponyacsontját. De lám, helyrejött, nem sokkal később már rossz gúnyát öltve, gumicsizmában felügyelte, ostorral vigyázta a jószágokat. Karola ellenben kutyakorbáccsal járt, azzal ütötte-verte a cselédeket. Az öregbérest, aki az ekeszarvra borulva pihent, úgy megkorbácsolta, hogy az öreg kórházba került. Felgyógyulva aztán beperelte a kisasszonyt, akinek kártérítésként szép summát kellett fizetnie.

Nem is sajnálta senki, amikor végül Pestre költöztek – ér véget az eddigre már amúgy is lassan csordogáló emlékezés. De a babák, a rengeteg baba, azok még előtipegnek a múltból.

Azokat nem tudja elfelejteni. Eladogatták a sok drága bútort, mire a padláson őrizgetett babákra sor került. Pedig azok akkora becsben voltak, hogy annak idején külön varrónőt tartottak a grófék, olyat, aki csakis babaruhákat varrt.

Amikor aztán mezőgazdasági szakiskola lett a kastélyból, onnantól már egy egészen másfajta történet kezdődött az asszony számára. Amiről úgy gondolja, az is nagyon megérdemelné, hogy az utókor számára lejegyezzék.

Koblencz Zsuzsa