Fenyő Iván: "Elhittem, hogy én vagyok a legnagyobb király"

Hófehér ingben, tüsi hajjal, széles mosollyal és szép kivitelű keményfedeles könyvvel érkezett. Valamint izgalmas karkötőkkel, láncokkal a nyakában. Mindegyik jelent valamit, de erről később.

Az Észlelések avagy egy gondolkodó ember naplója két évvel ezelőtt kezdett el íródni. De a könyvet életre hívó sürgető életélmények korábbról valók.

– Éltem a magam életét, jól voltam, tudom, hogy a csajozós-bulizós kép él rólam az emberekben – mondta a minap a változásról a zalaegerszegi díszteremben tartott könyvbemutatón valló Fenyő Iván, aki a színjátszással Földessy Margit stúdiójában került kapcsolatba, 2003-ban diplomázott a Színház- és Filmművészeti Főiskolán. Diplomamunkáját Anthony Hopkinsból írta. Tanulmányai elvégzése után a Budapesti Katona József Színházhoz szerződött, jelenleg szabadúszó. Később a filmek felé fordult, több játékfilmben is láthattuk. 2005-ben Sam Mendes Oscar-díjas amerikai rendező háborús filmjében a Bőrnyakúakban, Pinko tengerészgyalogost alakította.

„Lassan rá kellett jönnöm, hogy miért vagyok én itt..." Fenyő Iván spirituális úton jár. Fotó: Pezzetta Umberto

Lassan kiderült, ami kívülről csillogó-villogó könnyű és sikeres pályának tűnik, amögött pánikbetegség, félelem, elbizonytalanodás, fájdalmas szakítás, baleset rejtezik. Jeleket kapott, ma már így értékeli a történteket.

– A pofonok után csak meg kellett állnom végre, s feltenni magamnak a kérdést, mit akarok, ki vagyok, haladok-e valamerre – tárulkozott ki előttünk a színművész, akit többek között az SOS szerelemben, a 9 és fél randiban, a Kútfejekben láthattunk. – Elhittem, hogy én vagyok a legnagyobb király, hogy én bármit megtehetek, aztán jöttek a jelek. Lassan rájöttem, kell csinálnom valami mindezeknél fontosabbat, értékesebbet. Tudatosabbá kell válnom, meg kell találnom, mi az, amiért én itt vagyok.

Két éve, hogy hagyta áradni a gondolatait, amik a napló formáját öltötték. A saját sztorija mellett benne az is, amiről nem is tudott, hogy a sajátja. A nagymama inspirálta, bíztatta, „régen olyan jókat írtál".

– Úgy érzem, közvetítő vagyok, s a visszajelzések alapján sokak vívódásaival rokon az enyém. Azt gondolom, ez a feladatom, csatornává lenni, átadni, amit megtapasztaltam. Pedig kezdetben valóban önterápiás céllal születtek a mondatok. Örülök, hogy másnak is adhatok valami kapaszkodót. Elvégre azért születtünk, hogy derűs, örömteli életet éljük, ne pedig hidegrázós, jeges verítékben ázó, szívdobogósat.

Kérdezem tőle az írós-olvasós est után, milyen családi háttér áll mögötte.

– Jó volt a gyerekkorom, középpolgári családból származom a húgommal együtt. Figyeltek ránk a szüleim, szerettek, ahogy csak tudtak 12 évig, amíg el nem váltak – válaszolta. – Egy csomó szorongás persze él bennem, noha jó tanuló voltam, dicsértek érte, nem tették túl magasra a lécet.

Fenyő Iván több hónapot tölt egy brazíliai spirituális „edzőtáborban", a rajta lévő ékszerek is erre utalnak.

– Mind jelent valamit: ez a hegyi kristály energiatisztító, a rózsakvarc egy lánytól van, ez meg Nepálból származó mala, ezt pedig itt a napokban kaptam Indiából, szantálfa illata van. A szodalit egyszerűen megszólított. Csillagkő, látod? Hírességet, hogy kitűnj a tömegből. A háromszög alakú medál annak a helynek a jelképe, ahová visszajárok.

Nemcsak a lélek, láthatóan a test is igénybe vétetik...

– Naná, kétszer legyalogoltam a Kinizsi 100-at, száz kilométert egyvégtében, egyszer lefutottam a maratont. Gyötröm magam, lehet, az is egyfajta addikció, az akarat diadala, hogy azért is megcsinálom. Nekem meg kell tanulnom pihenni, megállni, relaxálni.

– Úgy képzelem, mindenben száz százalékot akar nyújtani...

– Igen, ilyen voltam. De haladok.

– Nehéz elképzelni szerzetesi csendességben, bölcsen üldögélni egy ilyen pörgős embert...

– Nem csodálom. Pedig ezt is csinálom már egyre többször és megyre többet. Figyelem én is magam körül a világot, hogy tudjam hagyni: ami megy, ami jön.

– Ezenközben meg is kell élni valamiből.

– Valahogy az is jön. Jogos, hiszen nem vagyok főállásban sehol. Ha elérek a szakadékig, valami mindig alám kerül, lesz munka, felkérés, pénz. Úgy érzem, jó úton haladok, szilárdan hiszem.

– Ünneprontó leszek. A keleti spiritualizmus igen nagy divat itt nyugaton is. Ez a könyv is lehet üzlet. Továbbmegyek: a barátok mit mondanak? Ivánnak elment az esze, vagy nagyon is okos.

– Pont ezt a kettőt. Van, aki sajnálkozik, szegény Iván meghülyült, mások csettintenek: ügyes. De e kettő megközelítésen túl ott vannak azok, kevesen, de elegen, akik jelzik, ők is ezt érzik. „Igen, te is felébredtél...?, és ez jó.

– Hamlettel kezdte a pályát: vele együtt a legtöbb drámai alak tragikus hős. A nettó boldogságból ritkán születik nagy mű. Mit gondol erről a színészi énje?

– Mindenkinek az életében van dráma. Abból tanulunk.

Fenyő Iván saját kiadásban jelentette meg az Észlelések című könyvét, az elsőt. Ami azt jelenti, hogy folytatása következik.

De előbb Amerika. Három éves munkavállalói vízummal. Ahogy elnézem, be fog jönni Hollywood.

Részlet az Észlelésekből

„Kaptam edzést, kaptam óriási fejlődést emberileg és spirituálisan. Kinyílt a szemem. Még jobban. Baromi sokat fejlődtem. Kaptam sok segítő embert. Kaptam fülzúgást sokat, kaptam agressziót, kaptam megalázottságot, kaptam elhagyást. Kaptam kitagadást, kaptam kiabálást. Kaptam beolvasást. Kaptam simogatást és melegséget. Kaptam szexet és a szerelem elvesztését. Kaptam Eckhart Tollét ezerrel (német származású kanadai író, spirituális tanító _ a szerk.) kaptam sikerkódot, kaptam coach-okat, kaptam dicséretet, kaptam cigit újra, kicsit kaptam sört, kaptam csajokat kicsit. Nem voltam nyaralni, nem pihentem. Régóta nem. Sokat stresszeltem. Sokat aggódtam. Sokat küzdöttem. Sokat szenvedtem, életem egyik legkeményebb éve volt..."

(2013. december 31.)

Minden megvan?

Arany Horváth Zsuzsa

[email protected]

Nem lehet elmenni a jelenség mellett. Amikor ismert sztárok tárják ország-világ elé, hogy hiába a csillogás, a siker, a relatíve sok pénz, bajban vannak, akkor felkapjuk a fejünket: mi van? Ők se elégedettek az életükkel? Miért? Hiszen mindenük megvan, filléres gondokkal biztosan nem küzdenek, azt csinálják, amit szeretnek, amire a tehetségük predesztinálja őket. Már az mekkora szerencse, hogy egyáltalán rájöttek, mihez értenek, miben jók. Sok-sok embernek ez egy életen át nem esik le. Világot látnak, minőségi körülmények közt élhetnek, minőségi ételt esznek, utazhatnak, hódolhatnak mindenféle hobbinak. Aztán a gyerekeiket ott taníttatják, ahol érdemes, s feltehetően nem kell lebeszélniük őket a vágyott karácsonyi ajándékról.

És akkor kiderül, nem találják a helyüket, emberi kapcsolataik felületesek, épp a jólét sodorja bajba őket. Indiáig, Brazíliáig viszi őket a keresés. Jó esetben találnak kapaszkodót, reményt, hogy a sokféle tanítás nem üres lufi, ami előbb-utóbb kipukkad. A cinikusok, mint amilyen picit jómagam is vagyok, nem teljesen szenvtelenül kételkednek: vajon egy brazíliai spirituális hely nem csak azoknak jó igazán, akik szervezik.

Az anyagi gondok alatt rogyadozó, a napi megélhetéssel küszködő, a gyerekek jövőjéért aggódó, Brazíliáról és mondjuk munkahelyről pedig csak álmodó honfitársaink meg egyenesen irigylik mindazok problémáit, akik ezer kilométerre lévő gurukkal gyógyíttatják az élet néha tényleg nemcsak madárcsicsergéssel hívogató, de nagyon is rémisztő erdejében eltévedt lelküket.

Lám, mindenkinek a saját bánata a legnagyobb, kívülről nem úgy látszik, mint belülről.