Ha a bírósági falak beszélni tudnának

Minden változik körülöttünk, napról napra, óráról órára. Változik a bennünket övező tárgyi környezet, az emberek és mi magunk is.

Különösen igaz ez ma, a felgyorsult technológiai fejlődés korában.

Régi közhely, mégis a lét örök és megváltoztathatatlan igazsága. A változás tudatosítja bennünk, amiről a monoton, rutinokkal tűzdelt mindennapjaink során időszakosan megfeledkezünk, hogy mulandóak vagyunk. Kapaszkodót keresünk, megtartó erőt, zsinórmértéket, amely segít elhelyezni magunkat a világegyetem időben végtelen és térben beláthatatlan rendszerében. Keressük a helyünket, amiről szeretnénk hinni, hogy pótolhatatlan. Életünk erről a küzdelemről szól, de csak kevesen képesek rá, hogy „nyomot” is hagyjanak maguk után. Nyomot az emberiség közös emlékezetében, nyomot egyes emberek lelkében. E sorokat egy olyan épület falai között vetem papírra, amely körül emberöltők alatt szinte minden megváltozott, mégis 282 éve áll rendíthetetlenül Zalaegerszeg szívében. A legrégebbi (állami köz)épület a városban, a Zalaegerszegi Törvényszék épülete.

A régi Zala vármegye székháza, amely helyet adott a megyegyűléseknek és börtönként is funkcionált, 1872 óta a bíróság elhelyezésére szolgál.

Az a megtiszteltetés ért az idei évben, hogy ennek az intézménynek a vezetését bízták rám.

Meghatódottan érzem magam, amikor a több százéves, barokk stílusban kialakított folyosókat és termeket koptatva, időnként meg-megállva, egy-egy emléktáblával, szoborral, a jogi szakkönyvtárban megsárgult könyvekkel, neoreneszánsz bútorokkal, a 110 éves írópulttal, amin a tárgyalási jegyzőkönyveket vetették papírra vagy az elnöki iroda faláról rám tekintő Deák Ferenc arcképével találkozom.

Ha a falak beszélni tudnának felidéznék, hogy itt kezdte politikai pályafutását Spissich János, Zala vármegye jakobinus alispánja, a reformkorban itt csatázott Csány László és Deák Ferenc, aki ugyancsak itt mondta el híres beszédét a közteherviselésről 1843-ban.

Október 25-e a polgári igazságszolgáltatás európai napja, így meg kell emlékezzek dr. Hutás Józsefről, akit 1897-ben neveztek ki a Zalaegerszegi Királyi Törvényszék albírájává, majd karrierje csúcsán a Kúria másodelnöke lett, így az igazságszolgáltatás polgári ágazatnak legmagasabb rangú bírája volt.

Dr. Degré Miklósról, aki 1906 és 1911 között a Zalaegerszegi Királyi Törvényszék elnöke volt, később a budapesti ítélőtábla elnöke lett, majd a felsőház tagja.

Fiáról, dr. Degré Alajosról – a Zalaegerszegi Törvényszék jogi könyvtárának névadójáról –, aki jogtörténészként törvényszéki bíró, majd táblabíró, később a Zala Megyei Levéltár igazgatója lett.

A Kúria jelenlegi elnöke, dr. Darák Péter szintén itt kezdte bírói pályafutását.

Ők azok, az évszázadok leforgása alatt, e falak között megfordult emberek, akik „nyomot” hagyva maguk után, az ódon berendezési tárgyak mellett, az épület atmoszférájának varázsát, megtartó erejét jelentik.