66 évesen az El Caminon bankkártya nélkül, lemerült telefonnal és pálinkás vízzel

Régóta ismerem, de szakállal még nem láttam. Negyven napig nem vágta le. Jól áll neki. Ősz, olyan igazi zarándoklatos.

Dr. Szinku Mihály zalatárnoki állatorvos amúgy a reneszánsz embertípus romantikáját, lelkesültségét, s főleg művészeteket, tudományokat átfogó műveltségét testesíti meg. Nem csodálkoztam, mikor nyáron említette, belevág az El Caminóba, a spanyol Szent Jakab zarándokútba.

- De miért?

- Nem a mostani divat miatt. Hallom, sokan mennek mostanában, de én három hét alatt összesen négy magyarral találkoztam. Igaz, ők érdekes emberek voltak, de arról később. Az ok: hatvanhat éves vagyok, gondoltam, harmadik hatos nem lesz. Harminc éve voltam repülőgépes kiránduláson Spanyolországban, akkor útba ejtettük Santiago del Compostellát. Már akkor megragadtak a fogadalmi tárgyak. A feltört fenék kis faszobrai tetszettek, melyek a szamár vontatta kordén utazás gyötrelmeit jelképezték. Tizennyolc éve voltam másodszor - akkor autóval kerültük meg az Ibériai-félszigetet. Tudtam, egyszer elmegyek gyalog is. Most jött el az ideje. Feltettem a hamleti kérdést: lenni vagy nem lenni, "to be, or not to be". A választ latinul adom meg: "tertia non datur ". Harmadik nem adatik.

Amikor elindult augusztus 23-án, a Pireneusok francia oldalán, három napig zuhogott az eső. Az iratai eláztak, új esőruházatot kellett beszereznie, a magyar holmijait eldobta, veszített is az időarányos menetelésből a csipkebokrok völgyében. Egy német fiatalember sátrában kapott szállást.

Az első etapnál a baráti találkozói esten mindenkitől megkérdezték, miért? Ő a fentieket mesélte el a frissen szerzett barátok őszinte csodálkozására.

- Felkészülés?

- Semmi. Annyi edzettségem volt, amennyit az állatorvosi munka ad. Nem szereztem be spéci ruházatot vagy bakancsot, viszont a napi munka során kipróbált lábbeli mellé elvittem a nyolc éve Amerikában vásárolt szandálomat. Ez életmentőnek bizonyult. Megfigyelésem szerint a láb szellőzése ugyanis kulcskérdés ennyi gyaloglás és a hőség mellett, nekem így nem lett egyetlen vízhólyagom, sem sérülésem, pedig a hátizsákom túlsúlyos is volt. Bakancsot csak addig húztam, amíg esett az eső.

Egyik barátjának a következő szöveggel írt képeslapot: "Saruban taposom Hispánia földjét, mint valamikor a római legionáriusok". Mivel, kérdezték tőle a barátai sms-ben, hanyadik pár cipőt nyűvi.

- Sms? Pedig azt mondják, az az igazi zarándoklat, amikor a telefont és a bankkártyát, egyáltalán minden civilizációs segítséget kizárunk az út alatt...

- Na ezzel nem volt gond, a bankkártyámat elvesztettem, a telefon lemerült.

- Mit tett?

- Egy városfélében kezdtem szervezkedni, mert láttam, annyi készpénzem van, hogy vagy alszom, vagy eszem. De akkor már két napja a hátizsák aljáról összesepert, itthonról vitt keksz morzsáin éltem. És jó barátom, Tüske plébános pálinkáján, amit becsempészett nekem. Én azt nem iszom, ám akkor az ivóvizembe cseppentettem belőle. Ez ment két napig.

- És akkor jött egy lány...

- Igen. Az egyik szálláshelyen próbáltam intézkedni, amikor hallom a hátam mögött: ott van . Három hét után ez volt az első magyar szó. Egy fiatal pár állt ott, beszélgettünk. Kiderült, mi a problémám, a lány máris vette elő a kártyáját, mennyit kell levenni, majd ő. Gáláns ajánlat volt. Ő egyébként a debreceni egyetem 28 éves ökológusa, Portugáliában is dolgozott. Az édesanyja tavasszal meghalt, azért indult el az útra, hogy feldolgozza a veszteséget. A neve Jókai Ágnes.

A doktor úr, aki nagyon érzékeny a lírai jelekre, természetesen semmit sem tekint véletlennek, így ezt a találkozást sem. Ahogy a többit se. Szép lassan kiderült, számára nem a fizikai kihívásról vagy a vallási indokokról szólt a gyaloglás, hanem az emberi találkozásokról. Például arról az amerikai férfiről, aki, miután megtudta, hogy hősünk hungarian , büszkén mondta neki: az én apám magyar cigány volt!

- Rengeteg távol-keleti emberrel, koreaival, japánnal találkoztam, de volt mexikói alkalmi útitársam is. Tehát nemcsak az európai embert, nemcsak a keresztény kultúrkör tagjait izgatja ez a zarándoklat. A koreaiaktól megtudtam, a kutyát szó szerint fogyasztásra tenyésztik. A német, velem egykorú férfival Márai Sándorról, Thomas Mannról és műveikről diskuráltunk, meg bizonyos alacsony növésű magyar és német vezetőkről.

Az írek törülközővel a fején fotózták őt a hőségben, a vele megszálló finnek szavait pedig szinte mind megértette.

Találkozott észak-amerikaiakkal is, köztük bostoni zenetanárnővel, akinek a felmenői németek voltak. Ő a nyugdíj előtti elbizonytalanodás miatt kelt útra, kapaszkodót keresett az életben. Más: tizennyolc éves svájci lányról kiderült, az érettségi után nem tud dönteni, orvos legyen vagy latin-orosz szakos bölcsész. Jött a Szent Jakab útra, hátha itt választ kap. Az indiánok kései utódai pedig megtudták emberünktől, szeretne még egyszer az életben a kanadai sarkkörre is eljutni. Borzongtak is bele.

Szinku Mihály egyébként mindezek ellenére legszívesebben egyedül gyalogolt. Egyedül élte át a hosszú út évszázadok alatt elpusztult halottaknak emléket állító sivatag, a mezeta szakasz adta megindító élményt, s azt is, hogy egy helyütt ugyanabban az ágyban aludhatott, amelyben Paolo Coelho, a híres regényíró.

- Sok könyvet olvastam indulás előtt, ő például szerintem túlmisztifikálta a zarándoklatot, s ahogy mások, ő se szólt a legzavaróbb tényezőről, a legyekről. Iszonyú szemtelenek. Rajtuk kívül a tömegszállások hatottak rám rosszul, túl sokan voltunk összezárva.

Végül a zalai zarándok is megkapta a compostelanumot, az írást, mely igazolja, megtette az utat az óceánig.

- Latin nyelvű az állatorvosi diplomám, angol a királyi állatorvosi, úgy veszem, ez a harmadik, ami szintén latinul van. Mihály napján vettem át.