Kották és képek a hátizsákból

Mostani lakhelyéről, Balatonboglárról érkezik vonattal, ugyanis hétfő lévén próba lesz a Nagykanizsai Vegyeskarral, ahol karnagyként segít. Kedvenc helyére, a Kaszinó Étterembe megyünk. Mindegy hová ülünk, mondja, se szó, se beszéd már húzza is elő kottáit egy modern hátizsákból. Nem csak kották, hanem fényképek szállnak ki a vékony füzetlapok közül. Itt egy Bergendy együtteses, amott egy katonakori, végül a csintalan mosolyú kisfiúé.

- Kezdjük is az elején! - veszi kezébe, nézegeti, forgatja a fekete-fehér, sárgássá öregedett fotót. - Volt egy kedves képem, amin épp a nevelőnővel, mi csak úgy hívtuk, Frulein-nal ülünk a Nagy-Magyarország szobor tövében.

- Álljunk meg egy szóra, nevelőnő?

- Igen, mivel a szüleim tökéletesen beszéltek németül, ezért ragaszkodtak hozzá, hogy az öcsémmel együtt tanuljuk meg a nyelvet. Münchenből érkezett egy csipőficamos, vékony, idős hölgy, akit becsületes nevén Brenner Júliának hívtak, de rendszerint Frulein-nak szólítottunk. Ebből adódóan korán, kétéves koromtól már otthon németül társalogtunk. Ennek a nyelvtudásnak az utazásim során nagy hasznát vettem.


Aztán megjelenik a pincér, ránéz a vendégre: igen, Sanyi bácsi, máris hozom a szokásosat. Érdeklődve kérdezem mi az? - Várjál csak - int nyugalomra. Aztán gyorsan megérkezik a sör és kísérője az Unicum. - A kismenü - teszi hozzá mosolyogva. - Nem vagyok éhes, a feleségem jól főz, ezért délutánonként a torkomat öblítem le ezzel a hatásos kettőssel. Egyébként meg vörös hús párti vagyok, bár a sztarpacska cigány pecsenyével is ínycsiklandozó étel. Aztán hozzáteszi: nem válogat, hiszen régen otthon ha délben nem ette meg az ebédet, az anyukája este is elé tette, ha még akkor sem fogyott el, reggel biztosan mind megette.

S, ha már itt tartunk, Hajdu Sándorral és öccsével, Gyulával nem volt könnyű az élet, hisz ha csínytevésről volt szó, rájuk mindig lehetett számítani. Előfordult, hogy a Frulein a rosszaságuk miatt speciálisan kialakított gyerek-pórázon sétáltatta őket. A csintalan fiúk egyszer hirtelen megrántották a kötelet, s a nevelőnő elcsúszott a jeges úton.

- Vergődött, mint egy béka, de szerencsére ő is nevetett - teszi hozzá Hajdu Sándor. - Egy másik esetre is emlékszem. 1944 előtt természetesen a német katonákat az utcán Heil Hitler! felkiáltással köszöntöttük. Gyerekek voltunk, így abból - érthetően- semmit nem vettünk észre, hogy egy év elteltével már az oroszok masíroztak a Csengery utcán. Jól nevelt gyerekek, újra lendítettük a kezünket, a Frulein pedig nem győzött bocsánatot kérni. Ha véletlenül jól viselkedtünk, valódi bazeli marcipánt készített nekünk, ami olyan finom volt, hogy kétszer is meggondoltuk a rosszalkodást.

Édesapjuk, dr. Hajdu Gyula a Horthy érában köztiszteletben álló ügyvédnek számított, sőt kormány főtanácsosként dolgozott. Ennek megfelelően jól éltek. Az Eötvös téri házukban 16 szoba, óriási kert fogadta a betérőket. S rengeteg vadászkutyát tartottak, no meg egy hintót.

- Az apám vékony, magas, szikár ember volt, 1949-ben tüdőgyulladásban hunyt el - mondja Hajdu Sándor. - Ezután édesanyám azzal fordult hozzám: Sanyikám, mostantól te leszel a ház ura! Az életünk is átalakult.

Édesanyja a keszthelyi utasellátóban kapott munkát, míg a Zrínyi-iskola elvégzése után Hajdu Sándor szeretett volna továbbtanulni. A vegyészet érdekelte, ám édesapja múltja miatt ez Kanizsán lehetetlen küldetésnek bizonyult. Tehát nem volt más választás, el kellett mennie, így került Győrbe, s mivel már ötéves korától kezdve rendszeresen zongoraleckéket vett, az ottani a Zeneművészeti Szakiskolában tanult zongora-, s később trombita és zeneszerzés szakon.


- 1956-ban érettségiztem - folytatja. - A történtekről az egyik legjobb barátom akkoriban naplót is vezetett. Visszaolvasva, az események hihetetlennek tűntek, ugyanis abban az időben szinte észrevehetetlenül pörögtek a napok. A feljegyzést látva, elkerekedett a szemem, hisz a fáklyás felvonulást követően - állítólag - a városháza tornyáról kötéllel rángattam le a vörös csillagot.

Aztán Sándor elindult Bécs felé, ám Mosonmagyaróváron egy barátnője miatt leszállt a vonatról. A lánynál eltöltött órák után Budapestre, aztán hazavezetett az útja. Végig szeretett édesanyjára gondolt, s arra a fogadalomra, miszerint ő most a család feje.

- Fiatal voltam, tele energiával, de nem akartam menekülni a rendszer elől - teszi hozzá, miközben szája szélét már mosolyra húzza. - Aztán 1959-ben azzal, hogy besoroztak, kapásból megszabadultam az addig kísértő apai priuszos hagyatéktól. Fel is vettek a Zeneakadémiára.

A zenei tehetségére természetesen a katona évek alatt is felfigyeltek, bekerült a zenekarba, sőt a kulturális életből is tevényeken kivette a részét. Persze, az apróbb csínytevésekért akkor sem kellett a szomszédba mennie, de szerencséjére mindig megúszta büntetés nélkül. A fess fiatalemberre a lányok is felfigyeltek, az első feleségét a Zeneművészeti Főiskolán ismerte meg, ahol 1962-től három éven át korrepetítorként dolgozott. A frigy 1964-ben kötetett meg, s tíz évig tartott. Abból a házasságból két gyermek született, ám egyikőjük váratlanul fiatalon meghalt, másik fiúk pedig három unokával ajándékozta meg. De a házastársi kapcsolat nem működött, s fél év agglegényélet elteltével 1974-ben találkozott a jelenlegi feleségével, akivel 36 éve elválaszthatatlan társak. Két fiúk született, Ádám 34 éves régész, a 31 éves Attila jelenleg egy internetes rádió elindításán dolgozik.

Közben megérkezik Sándor második világos söre is. Ám mivel ő most a felesége húslevesét választotta, engedelmével rendelek egy adag rostonsült pulykamellet sajtmártással, köretnek fűszeres héjas burgonyát. Egyébként a Kaszinó Étterem kínálatával elégedett, sőt a menük nagyon ízletesek, és bőségesek.

- Kicsit ugráltunk az időben - ismeri el. - De nálam a család és a munka külön lapra tartozik. Bár jól tudom, egyik a másik nélkül nem létezhetne, s a feleségem kivételes társam jóban és rosszban egyaránt. A karrier szempontjából 1967 a legfontosabb dátum. A lehető legjobbkor toppant be Bergendy István a hírrel, hogy külföldre indulnak, de a zongoristájuk nem kapott vízumot. Azonnal csomagoltam. Első helyünkön egy sztriptízbárban blues zenét játszottunk, aztán minőségi váltás következett: Zürichben Rubens festmények között adtunk koncertet, mi tagadás jól kerestünk.

- Mégis hazajöttek, miért?

- A hazánkat odakint sem felejtettük el. Csapatot építettünk itthon, így került az akkortájt a Debrecen Szálló halljából Demjén Ferenc a bandába. Latzin Norbert egy szál gitárral érkezett, míg a svájci dobost Debreceni Csaba váltotta. A nagy áttörést kétségtelenül az 1969-es szilveszteri műsor hozta. Hofi Géza poénjaiból éjfél előtt három percet lecsíptek. Mi azzal mentettük meg a produkciót, hogy eljátszottuk a Mindig ugyanúgy... című dalt, mely óriásit durrant. Aztán beindult a slágergyártás, én is írtam néhányat, s kiderült Demjén Rózsival piszkosul jól jártunk, ugyanis olyan szövegeket írt, melyek versként is megállták a helyüket. Ott volt a De nehéz az iskolatáska , melyet máig sikerrel játszanak a rádiók.

- Persze jól szólt, de soha nem gondoltam volna, hogy ekkorát üt - nevet. - Mindenki a zeneszerzés folyamatára kíváncsi, de csak annyit mondhatok jó pillanatomban született. Ahogy a szöveg is, Rózsi beleadott apait-anyait. Bár a dalszövegek tartalmát felügyelő sanzonbizottságnál olykor kicsaptuk a biztosítékot. Például szerzőtársunk, Bródy János ártalmatlan sárga rózsája is számtalanszor megbukott. Sárga, tehát Dávid csillag, jött a valljuk be elég szánalmas érv. Előfordult, túléltük.

Azt viszont nem emésztette meg a banda, amikor Rózsi 1976-ban hirtelen befejezte. A hanyatlás sokkolóan gyorsan történt, hiszen a szenzációs szövegíró nélkül a Bergendy együttes kénytelen volt stílust váltani. Ekkor, vagyis 1980-ban Hajdu Sándor is kilépett. Abban az évben a Pannónia Expresszel négy éven keresztül Norvégiát járta. A hazatérést követően Kecskemét, Békéscsaba, s végül a zalaegerszegi Hevesi-színház művészeti vezetője lett, s innen 15 év után ment nyugdíjba 2001-ben.

- A nyugdíjas életet nem nekem találták ki, még akkor sem, ha a Balaton-parton nyugodt környezetben rendeztem be a hátralévő életemet - mesél tovább, miközben észrevétlenül már a harmadik sörnél tart. - Tele vagyok tervekkel, itt vannak a kanizsaiak, sőt Szilvágyon is számítanak rám. Nincs mese, dolgozni kell, amíg fel nem bukik az ember. Kizárólag a munkára tudok koncentrálni, ez tart lázban.

Aztán szóba hozom a tehetségkutató műsorokat. Felhördül. Meghalt a fantasztikus tehetségű Cserháti Zsuzsa úgy, hogy a Koncz Zsuzsa és Kovács Kati kettős mellett nem lehetett sztár - mondja. - Pedig helyből leénekelte őket a színpadról. Most meg összecsődítik a fiatalokat, jól megénekeltetik őket, aztán elfelejtenek velük foglalkozni. A másik probléma, hogy a hangjukban nincs boldogság. Kár, mert a boldog éneklésnél nincs jobb érzés, s karnagyként én is átéltem párszor, amikor a koncertek végén a közönség vidám, elismerő tapsában lubickoltunk...