Csonka Csonka család

 - A férjem szülei laktak itt, mi a városban éltük - kezd bele a történetbe Csonka Lászlóné, Erzsi, aki dédnagymamai státuszban él, mióta unokája gyermeke megszületett. - Ahogy idősödtek, ellátásra szorultak, kiköltöztünk ide.

Az idő haladtával Erzsi agyvérzést szenvedett édesanyja is gondozást igényelt. Terike is ságodi lett.

- A gyerekek megnőttek, a lányom Pestre került férjhez, de idővel hazaköltöztek Zalába, ideépültek mellénk, a telek nagysága megengedte - folytatja a család szóvivője. - Három gyerekük született, a két nagyfiú kosarazásban jeleskedik, Tamara kicsi Gábor anyukája. Így vagyunk mi együtt.

- Súrlódás nélkül sehol nincs, de összességében jól megvagyunk. Szeretünk együtt lenni, közös háztartást vezetünk, a teendőket megosztjuk, sokat beszélgetünk, nevetünk. Most a kicsi tölti be az életünket - veszi át a szót és kicsi Gábort a 45 éves Kati (aki egyébként a keresztségben az édesanyja nevét, az Erzsébetet kapta, de a családi átnevezés hatása erősebbnek bizonyult). Tehát hivatalosan Csonka Erzsébet.

- Én vállaltam a főzést, mosást, vasalást - ad betekintést a mindennapokba a 69. évében járó Erzsike, akit a zalaegerszegi nyugdíjasklubban jól ismernek, minden közös programban számíthatnak rá.

- Én a veteményesben szeretnék dolgozni, de nem nagyon engednek, a vasalásban segítek - panaszkodik Terike, aki 88 éve minden tapasztalatával támogatja övéit. Valóban, a betegség után maradt bizonytalan járása miatt félti őt minden családtag. - Így marad a kicsivel való játék, a tévé, de olvasni is nagyon szeretek. - Amikor bejárjuk a házat, a szobájában József Attila kötetet és lexikonokat mutat.

A ház-sétán láthatjuk, valóban minden a kisfiú körül forog. Szinte minden helyiségben van kiságy, ahol alhat, játszhat. Dehát melyik nyolc hónapos akarna a rácsok mögött lenni, ha a nap minden szakában talál magának egy-egy ölelő kart, ha felkéredzkedésre nyújta a magáét, kap biztonságos ölet, s mosolygó arcot?! Kicsi Gábornak látszólag igen jó dolga van.

Vagy mégsem?

Nem halogatom tovább a családi viszonyrendszer feltárását, hisz szinte hallom, ahogy olvasóm türelmetlenül kérdezi: hol vannak a férfiak?

Kicsi Gábornak - így hívja mindenki, amúgy az édesanyja vezetéknevét viseli - van egy tizenhét éves nagybácsija, az ügyes kosaras, Ákos, aki még az egerszegi gimnázium padjait koptatja, s velük él. A többiek?

- Nálunk minden rossz dátum augusztushoz kötődik - mondja a saját külön szobájában a falon függő fotókat mutatva Erzsi. - A férjem rég meghalt, daganatos betegségben, a fiamat 19 évesen, 1987-ben, épphogy leérettségizett, egy rettenetes baleset miatt vesztettük el... A szalagház tetejéről esett le.

Erzsi tartja magát, nem könnyű. Ki gondolná, hogy az energikus asszony a szülei tudta nélkül már 14 évesen ejtőernyőzött leendő férjével, aki az MHSZ-nél dolgozott.

- Akkor volt muszáj megmondani, hova járok, amikor már túl sok hiányzás gyűlt össze az iskolában.

- Hú, ehhez képest én nagyon jó gyerek voltam! - csodálkozik rá anyja ifjúkori bátorságára Kati.

- Te mindig jó lány voltál, most is annyit hajtod magad- simít végig a karján az anyja.

A nádszálvékony Katit - aki tulajdonképpen a családfenntartó, e pillanatban az egyetlen kereső - a férje 16 éve félig kész házzal, három gyerekkel hagyta magára. A legkisebb másfél éves se volt akkor. A válás olyannyira megviselte például Tamarát, hogy a pszichológust sem úszták meg. Kati könyvelő, több helyütt is próbál dolgozni, otthon is, ha kell. Tartásdíjat alig-alig kapott, mostanra szinte semmit.

Tamara még nem fejezte be a középiskolát, a szülés közbeszólt.

- Kicsi Gábor apukája? - nézek az alig húszéves anyukára, rosszat sejtek. A kérdezett nem is válaszol, anyjára néz.

 - Valahol van... - töri meg a csendet Erzsi.

- Egy rövid kapcsolat alatt lett terhes Tamara, mire megszületett a kicsi, nem is voltak együtt. Azóta sem a gyámügy, sem a polgármesteri hivatal nem találja az apát. Mi már szeretnénk, ha lezárulna az ügy, de hivatalosan a gyermek hároméves koráig nem lehet befejezni. Mi nem akarunk bírósági herce-hurcát - Kati tárgyilagos szavai szárazon koppannak közénk. A kisfiú eközben szélesen mosolyog, kapaszkodik anyjába.

- Hát nem édes? Így jártunk, de felneveljük, és nagyon szeretjük. Szomorú, hogy nem kell az édesapjának - küldi körbe mosolyát az asztal körül ülők arcát fürkészveTerike.

- A férfi hiányzik bizony közülünk, elkelne pedig a férfierő - mutat körbe a szép, tágas udvaron Erzsi. Nem győzik rendben tartani, igaz Kati nagyobbik fia - aki Pakson kosarazik, de a sport révén megjárta Luxemburgot is -, ha itthon van, sokat segít. A tuják túlságosan megnőttek, ki kellene vágni őket, a gyerekek kedvéért épített kosárpalánk környékét is rendbe kéne tenni, a terasz járólapjait is kikezdte az idő, a gyönyörű kerti ülőgarnitúrát is megviselte az eső. Odabent is akad jócskán munka, a vegyes tüzelésű kazán elromlott, javításra egyelőre nincs pénz.

Itt a megélhetés az első, a hitelek és a számlák nyomasztják most az asszonyokat, a kertszépészet eltörpül emellett. Itt a kiadások keményen megmérik a napokat. A két nyugdíjból, Kati keresményéből, Tamara 38 ezer forintos juttatásából élnek. Nem csoda, hogy bármennyire szeretnek is itt élni, akár el is cserélnék az egymáshoz simuló két házat, kisebbre, olcsóbbra, költségkímélőbbre.

- Nehogy azt higgye, hogy el vagyunk keseredve! Ügyeskedünk, a jókedvünk sose hagy el, egészség legyen, a többit igyekszünk megoldani - biztosít sokfelé osztott erejéről Kati, miközben büszkén mutatja a fiai sportérmeit.

Csonkáék. Csonka család.

Visszafelé az utcán járó férfiak arcát bámulom. Méghogy erősebb nem. Ugyan...

OLDALTÖRÉS: A legjobb, ami történhet

 A legjobb, ami történhet (jegyzet)

 „A nagyobb család néhány napra meghívott bennünket balatoni napokra, a fiaim elvittek buliba, anya, kellene neked egy igazi társ, mondták. Jó is lenne. Igaz, olvasni sincs időm, pedig szeretek. Szórakozás? Járok a gyerekek meccseire.” A ságodi családban a nők kényszerű tartóoszlopok. Az üknagymama a MÉH-nél dolgozott, a dédnagymama a ruhagyárból korkedvezményes nyugdíjjal vonult nyugállományba. Szerencséje volt, mondja elvált nagymama lánya, ô még viszonylag fiatalon maradhatott otthon. Ki tudja, egy ma negyvenötéves asszony mikor mehet nyugdíjba... És mi lesz a húszéves anyával? Akinek még szakmája nincs, de már egy kicsiről kell gondoskodnia, egyedül, mert apuka nincs. Az ifjú lány eredetileg állatokkal szeretett volna foglalkozni, ez volt élete vágya. Egy ideig egészen mással lesz elfoglalva, bár az iskolát be kéne fejezni. A vázolt családmodell – leszámítva azt, hogy itt öt generáció él együtt – szinte tipikus. A férfiak meghalnak, elhagynak, maradnak a nők, vállukon a jövő nemzedék felnevelésének áldott- átkozott terhével. Úgy tűnik, a férfiak igencsak sérülékenyek, betegségeik többször végzetesek, mint nem, aztán a nők húzzák az igát. A tudat, szükség van rájuk, nem enged teret a magány fájdalmának. A gyerek persze a legjobb dolog, ami történhet velünk. Pont annyi örömforrást ad, mint amennyi – folyamatos – aggodalmat szül, így kiegyenlítődik a dolog. Persze a csak nôk nevelte kisfiúk is felnőnek. Bátor, erős, felelősségteljes, kötelességtudó férfivá érnek. Akik sok-sok szeretet adnak az apa nélkül felnőtt lányoknak. Ugye?