Megtanulni rajzolni 4 nap alatt - Jamal csodálatos átváltozása

Valóban nem? Csütörtök reggel fél kilenc. Jobb agyféltekés rajztanfolyamra gyűltünk össze a barátságos kávézó csupa napfény termében, ahol egy kérdés kering körbe immár hosszú percek óta: mit vártok az elkövetkezendő négy naptól? Lássuk csak... Szomszédasszonyom, Nagyné Nagy Teréz, akit  mindenki csak Tecának hív, nemes egyszerűséggel csak ennyit mond: hogy megváltozzon az életem. Csupán dolgozni jöttem, mondom én, majd hozzáteszem: rajzolni nem tudok, legfeljebb kockát és virágot. És nem is hiszem, hogy ez megváltozhat.


 - Tudok rajzolni, és azért vagyok itt, hogy ez végre ki is derüljön -  Schulcz Veronika igazi kineziológushoz méltó választ ad. Feketéné Száraz Adélnak nemrégiben egyik ismerőse ajánlotta a tanfolyamot, míg Léber-Lukács Katalin, a metafizika felől megközelítve az élet dolgait, már régóta készült rá. Libis Gergelyt a kihívás vezérelte, Krikó Judit pedig két éve elhunyt édesanyját szeretné lerajzolni. S itt van Vig Noémi, a Tudatos Élet hírhozója. Övé a feladat, hogy segítsen beteljesíteni az álmot. Ezzel a kör bezárult. Oktatónk kezdésként mindössze ennyit mond: sok minden történik majd a négy nap alatt, ám rajzolni biztosan nem tanulunk meg. Merthogy már tudunk.

 - A hétköznapokban jobbára a szimbólumokban gondolkodó, racionális bal agyféltekénket használjuk, s kevésbé figyelünk a kreatív és játékos jobb agyféltekére. A feladatunk tehát az egyensúlyteremtés - bocsátja előre titokzatosan Noémi, majd kiosztja a rajzeszközöket. Egy kisdiák örömével nézegetjük a különféle ceruzákat és egyéb szerszámokat, melyek nagy részéről  nem is tudjuk, mire való.


S elérkezik a borzalom ideje: a saját kezünk után önarcképet rajzolunk, majd választhatunk, a több tucatnyi porté közül melyiket szeretnénk  megörökíteni. Később tudjuk csak meg: senkinél nem volt véletlen a választás. Teca a fiatalabbkori önmagára hasonlító Uma Thurman mellett teszi le voksát, a kihívást kereső Gergő egy szőrösen ráncos pasast választ, míg Judit, aki jó kedvre, nevetésre vágyik, a vigyorgó Jamalra szavaz. Az elkészült "remekművekkel" persze  nem dicsekszik senki, igaz, idő sincs rá, hiszen már is itt a következő feladat.

-  Most olyan dolgokat fogunk csinálni, amelyeknek semmi értelme nincsen. A cél, hogy a bal agyfélteke feladja dominanciáját - fogalmazza meg a célt Noja, miközben mi fektetett nyolcasokat rajzolunk jobb, majd bal, végül két kézzel, kacskaringókat tükörképpel, hogy csak néhány példát említsek.

Közben megtudjuk: a cél, hogy látásmódunk változzon, gondolkodásunk és hitrendszerünk ugyanis ez által formálható a leginkább. A metamorfózis tehát legbelül megy végbe, a felszínre törő rajztudás pedig csak egyfajta mellékterméke a tanfolyamnak, amolyan bizonyítékféle.  Nem azért nem megy ugyanis a rajzolás, mert nem vagyunk képesek rá, hanem mert nem jól látunk, s mert szimbólumokban gondolkodunk. Valóban csak ennyi lenne az akadály? Hisszük is meg nem is, amit Noja magyaráz. (Persze, ha igazán pontos akarok lennei, akkor azt mondom: inkább nem, mint igen.)


Vakkontúr következik, ami annyit tesz, rajz közben végig a kezemet nézem, nem a papírt. Attól ugyanis, hogy alkotás közben nem látom, mit rajzolok, a bal agyfélteke végképp begőzöl, s átadja helyét a kreativitásnak.

Később egy fejtetőre állított, letakart képet másolunk,  centiről-centire fedve fel a takarást. Papírjainkon végül Picasso egyik grafikája bontakozik ki - rögtön az első nap délutánján! Sikerélménnyel várhatjuk hát a folytatást.

- Ma a fókusz a kontúrról áttevődik a környezetre, azt nézzük meg, mi az, ami a tárgyakat körülveszi - fogad bennünket reggel mosolyogva Noja.

A képen levő lovasok helyett tehát a környezetüket satírozzuk, s nem a fejjel lefele fordított szék képét rajzoljuk, hanem a lábai, ülőkéje által közrezárt tereket, amelyeket aztán sötétre színezünk. Majd, így utólag bizton állíthatom, jön a négy nap legborzalmasabb feladata: egy fellógatott műborostyánt kell lerajzolnunk, amolyan jobbagyféltekésen - azaz nem a virágot, hanem amit a háttérből látunk. Ez a rajzon satíros lesz, míg a kihagyott szárak és levelek fehérben tűnnek elő. Már akinél.


"A rajzban mindent pontosan úgy csinálsz, mint az életben" - cseng a fülembe Noémi egy korábbi mondata. Hát igen. Adél, aki csupa lendület és impulzivitás, már rég elkészült, mikor én, az örök maximalista még mindig a valóság tökéletes mását próbálom visszaadni, ami ennél a feladatnál egyébként teljességgel lehetetlen. Egy idő után, Tecával egyetemben,  fel  is adom hát a próbálkozást. Noémi állítja, ennek ellenére a következő nap megtörténik a csoda, azaz egyszer csak előbukkan belőlünk a rajztudós. Körülnézve megállapítom: egyedül ő hiszi ezt...

A harmadik napot Joe bácsival kezdjük. Noémi jó tanácsa: ne arcot, szemet és szájat rajzoljunk, hanem a tereket figyeljük. S valami elindul: hatan hatféle Joe bácsit rajzolunk, mégis mindegyikben benne van az eredeti. Azt persze még mindig nem hiszem, hogy Sandra Bullockkal képes leszek megbirkózni, s Vera is ezt gondolja az ő latinos modelljéről.

Kis méricskélés után végül belevágunk. Legelőbb ezúttal is Adél készül el a most már valóban remek művel, s utána lassan mindannyian. Sorra tűzzük ki a műveket az első nap produktumai mellé. A korábbi pironkodás elillan, jót vigyorgunk Sandra Bullock két nappal ezelőtti másán, mely méltó párja az akkori kis Jamalnak. Hitetlenkedve nézzük a mintát s szinte megszólalásig hasonlító mását. Ezt én nem rajzolhattam, mondogatjuk. Kata elsírja magát.

- Ha erre képes vagyok, mi minden lakozhat még bennem? Hol van a tudatunk határa? - teszi fel a kérdéseket gyors egymásutánban.


Többórás kemény munka után végre az örök elégedetlen, Judit szája is mosolyra húzódik.

- Nagyon boldog vagyok.  Ő a barátom - mondja a papírjáról csillogó tekintettel rá néző Jamalra pillantva, akivel az alkotás folyamatában azért kemény csatát vívott. De ő nyert.
 
- Ezek a portrék megmutatták, hogy tudtok rajzolni, az önarcképek pedig arról mesélnek majd, milyen viszonyban vagytok önmagatokkal. Alkosd meg magad, azt, aki vagy, s közben nézd meg, mi van benned. S ne feledd, nem a produktum, az út a cél - halljuk Nojától az utolsó nap reggelének útmutatóját.

A munka nehezen megy, mindenki szenved. Elsőként ismét Adél fejezi be, rajzbéli vonásaiban gyönyörú kislánya, Hanna arca is visszatükröződik. Az önarcképek megmutatja, hogy látjuk magunkat, s mivel vagyunk elégedetlenek. S kicsit tehát mindenki torzít: fiatalabbnak rajzoljuk magunkat, kisebb orrot, szebb szájat plasztikázunk a papírra.

- Ezt a négy napot mindenkinek át kellene élnie, hogy magabiztosabb lehessen - összegez Vera.

- Elég kitartó vagyok, de a rongy rajzolásánál küzdöttem. Utána már jó volt, igaz, három napja álmomban mást sem csinálok, mint Joe bácsi kabátját satírozom – teszi hozzá a Judit által csak Gergiként emlegetett Gergely.
 
- Leggyengébb láncszemként jöttem, de nem így megyek el - kontráz Judit, aki végre maga is elhiszi, mindenre képes, amire mások.
 
Noja pedig csak mosolyog, s titokzatosan annyit mond: ez még csak a kezdet, figyeljük, látásmódunk átalakulása milyen változásokat hoz majd  a mindennapokban. A valós önismeret ugyanis a tudatos élet lehetőségét hordozza magában.

Utóirat: Gergi, aki korábban sosem tette ezt, azóta is rajzol, míg Adél lassan már a színes rajzzal is próbálkozna. Teca életében elkezdődött a hőn áhított változás, Judit pedig végre képesnek érzi magát édesanyja arcmásának lerajzolására. S mindehhez csak négy napra és egy működő jobb agyféltekére volt szükség...