Lebénult, majd elveszítette az édesapját is - Veronika mégis erős

- Hát, ha nem raliztatok vele...

Mindenki nevet: Vera barátja, Csaba, aki az előbb olyan szakavatott mozdulatokkal emelte át a lányt a mobil székbe, mintha világéletében ezt gyakorolta volna; nevet a két fiatalabb tesó, Alexandra és Norbi, meg Szandra párja, és persze az anya, Németh Józsefné is. Özvegy Németh Józsefné immár, merthogy a sors Veronika balesete óta újabb csapást mért a szeretetre méltó kis csapatra.

A hottói család drámája idén februárban kezdődött: ekkor borult árokba Babosdöbréte határában az az autó, aminek négy fiatal társával együtt Németh Veronika is az utasa volt.

- Buliból jöttünk haza Söjtörről, nem tudtunk egy S-kanyart bevenni, az autó az árokba fordult, majd onnan a patakba. Attól kezdve nem sok mindenre emlékszem. Egerszegre szállítottak a kórház intenzív osztályára, majd helikopterrel Győrbe, ott műtöttek meg. Mindenki 8 napon túl gyógyuló sérülést szenvedett, de a legsúlyosabb engem ért: eltörött a nyaki ötös csigolyám, a gerincvelő zúzódott, csípőtől lefelé most sem tudok mozogni - eleveníti fel a történteket Veronika. Barátja, Vaspöri Csaba, aki szintén utasként ült az autóban, csendben jegyzi meg:

- A sofőr ivott, de ha ezt előre tudjuk, nem szállunk be hozzá, hazajöhettünk volna a barátaimmal is.

Az ügyben egyébként eljárás indult, ami jelenleg már a bírósági szakaszban tart, de ez aligha vigasztalja a családot. Mert Veronika élete egy pillanat alatt, drasztikusan megváltozott azon a hajnalon.

- 21 éves vagyok, a Báthoryban szereztem élelmiszer-vegyi áru eladó szakmát. Az érettségire készültem, mikor közbeszólt az élet. Most szüneteltetem a sulit, de ha hazakerülök, és lesz lehetőség a folytatásra, estin vagy levelezőn szeretném megszerezni az érettségit.

Veronika ugyanis még csak látogatóba járhat haza Hottóra: a Budakeszin működő Országos Orvosi Rehabilitációs Intézet lakója. A kezeléseknek köszönhetően sokat javult az állapota. Mikor a baleset után az intézetbe került, szinte teljesen mozgásképtelen volt, a hátizma azóta életre kelt , és néhány finom ujjmozdulatra is képes már. Vizsgálatok, fizikoterápia, sportterápia, némi lélekgyógyászat, és a foglalkozások után sok beszélgetés a sorstársakkal - ez a napi rutin.

- Sajnos ritkán tudjuk hazahozni, mert sokba kerül az utazás. Amíg élt a férjem, még csak-csak megoldottuk, de az anyagi helyzetünk miatt a rendszeres ingázást nem tudjuk vállalni. Vonatra nem tud a lányom felszállni a székkel, általában a Csabi hozza haza. Nagyon aranyos fiú, olyan, mintha a negyedik gyerekem lenne - érzékenyül el egy pillanatra az anya, a megszólított srác pedig mintha elpirulna egy árnyalatnyit.

- Segítek, amiben tudok, szerencsére jó a főnököm, elenged, ha szólok, hogy Budapestre kellene mennem. Amúgy pedig naponta két-háromszor beszélünk telefonon. Hogy mi változott a kapcsolatunkban? A kötődésünk csak erősödött... - jegyzi meg Csabi, s hogy nyomatékosítsa szavait, puszit nyom Vera arcára. Majd a lány vizet kér, akadozó mozdulatokkal emeli szájához a poharat, de azért megy már egyedül is a művelet. Barátja csak arra ügyel, nehogy mégis kiforduljon kezéből a pohár.

- Mit mondanak az orvosok? - kérdezzük.

- Az esélyekről semmit. Volt a szobámban olyan lány, akinek ugyanaz a csigolyája sérült, és szinte ugyanott zúzódott a gerincveleje. A csaj bottal ment haza, a saját lábán. De nyilván nincs két ugyanolyan eset.

- Te hogy érzed? Sikerül felállnod ebből a székből?

- Persze. Pozitívan kell hozzáállni. Leküzdjük a gondokat, ez nem is kérdés.

A meggyőződés mellett azért némi bizonytalanságot is érzünk Vera hangjában. Ami tökéletesen érthető, jelen állapotában ugyanis állandó segítségre, felügyeletre szorul. Mivel csípő alatt mozgásképtelen, anyagcseréje nincs, katéterezni kell. S hogy miként képes feldolgozni mindezt egy életvidám, kedves, a tinédzserkorból éppen csak kilépett lány? Nem tudom megfejteni, csak döbbenten tapasztalom azt a hihetetlen erőt, amivel Vera példát mutat. Anyja veszi át a szót:

- Nagy szükségünk volna egy ápolónőre, aki segítene a mindennapokban, ha már itthon lesz a lányom. Én itt dolgozom, Hottón, de Verát egyedül hagyni a munkaidő alatt sem lehet.

Egy pillanatra elhalkulunk mind, az amúgy kellemes atmoszférájú családi házban ugyanis zakatol a munka, éppen a járólapot daraboló flexgép visít fel hangosan. Akadálymentesítik a lakást, hogy könnyebben tudjon közlekedni Veronika a kerekes székkel. Nagyon hálás a család azoknak, akik adományaikkal segítették e költségek előteremtését; nemrég ugyanis a teskándi iskolában rendeztek jótékonysági estet Veronika javára. De mások is felkarolták a sérült lány ügyét, egy sorstársától speciális kórházi ágyat kapott, emellett cégek, magánszemélyek, intézmények ajánlottak támogatást, szerveztek gyűjtést. A megyei Vöröskereszt számlát nyitott Németh Veronikának.

Persze elkel minden segítség, a család fix bevételi forrása ugyanis csak az anya fizetése és a Verának járó rokkantsági támogatás, de ez utóbbit felemészti a pelenka-, katéter- és gyógyszervásárlás. Mégis, egy teljes család talán még képes volna megbirkózni a kihívással. Különösen, ha ennyire összetartó (Norbi például megtanulta székbe ültetni testvérét, Szandra pedig katéterezni tud). De a Németh család augusztus óta nem teljes. Az apát, aki az első időszakban nagyon sokat tett Veronika életkörülményeinek javításáért, ekkor érte halálos autóbaleset.

- Egerszeg és Teskánd között sétált az úton, elütötték, meghalt. Egy igazi családfőt vesztettünk el. Mit mondhatnék? Ez nem a mi évünk volt.


Szimpátia, egy perc alatt
Az előzmények ismeretében nem erre számítottam. Néhány hete hallottam először a fiatal lányról, aki autóbalesetben lerokkant nemrég, és még apját is elvesztette azóta, így, mire a hottói porta bejárata előtt álltam, lélekben már felkészültem a legrosszabbra. A letargiára, a záporozó könynyekre, a megtört, vigasztalhatatlan családtagokra. Ehelyett egy élettől nyüzsgő, beszélgetéstől hangos házba léptem be; éppen egy falubeli baráti társaságot fogadtak Veronikáék, és a hangulatot bizony a jókedv határozta meg. Ez náluk, hál´ istennek mindennapos, mondta a lány anyja, s azt is megjegyezte: sokkal nehezebb volna feldolgozni a történteket egyedül, magányosan, támasz nélkül. Azért elmorzsolt mégis egy könnycseppet, mikor a kandalló párkányán álló fotóról kérdeztem. Igen, ő volt a férjem, válaszolta halkan, majd ülőhellyel kínált minket. Csak pár percet kellett várni Verára, amíg az ágyról a kerekes székbe ültette a barátja, s amíg a helyzetváltoztatással járó szédülése elmúlt. Akkor illant el végérvényesen kezdeti szorongásom, mikor Veronika sugárzó arccal fogadásunkra érkezett. Poénkodott, nevetett, természetesen viselkedett. Az én szimpátiámat, sőt, tiszteletemet egy perc alatt sikerült kivívnia. Szóval szorítok neki. Ismeretlenül is szeretném, hogy felépüljön. Amint hazafelé tartottunk a családtól, nem hagyott nyugodni a gondolat, hogy az utóbbi időben mennyi szívfacsaró drámáról számoltunk be lapunk hasábjain. A szentgróti Némethék, a kanizsai Simon Józsiék, csak hogy a közelmúltat említsem. Az újságíró, mivel ez a dolga, természetesen papírra veti amit lát, hall, tapasztal. De e történeteket az élet írja.