2009.10.22. 02:30

Címer a zsebkendő sarkában

Fiatalon és idősen is próbára tette az élet a Cserszegtomajon lakó, idén 71 éves férfi életét. Varga Zoltán 1956-ban, alig 18 évesen politikai nézetei, tevékenysége miatt szenvedett, a közelmúltban pedig egy szörnyű baleset változtatta meg a mindennapjait.

MTI/AP

- Nem lehet feledni a kínszenvedést, aki nem élt át hasonlót, el sem tudja képzelni milyen megaláztatásban volt részünk. Politikai foglyok voltunk, nem tekintettek még embernek sem bennünket - töröli le könnyeit, mutatva a zsebkendőt, melynek sarkába a börtönben a magyar címert hímezte. - Hogyan is kezdődött? Nos, 1956-ban a forradalom hírére a Debrecentől hatvan kilométernyire fekvő Darvas községben 26-27 fős csoportot alakítottunk a bátyám vezetésével, aki korábban politikai katonatiszt volt. A csapat az Alföldi Párducok nevet kapta. Feladatunkként határoztuk meg, hogy megakadályozzuk a hírösszeköttetést. Darabokat vágtunk ki a telefondrótokból, s gyűléseket szervezve tájékoztattuk a lakosságot a forradalom céljairól. Időközben birtokunkba került egy katonai teherautó, melyen fegyverek voltak. Azzal jártuk a vidéket, a géppisztolyokat, kézigránátokat pedig elrejtettük. Terveztük, hogy egy másik csapattal közösen felrobbantjuk a szovjet utánpótlást biztosító Debrecen és Záhony közti vasútvonalat is. De erre a forradalom bukása miatt már nem kerülhetett sor.

Varga Zoltán azt mondja, a nézeteit bátran vallotta, és soha nem félt tettei következményétől. Igaz, nem számított arra, hogy hosszú éveken át meghurcolják. Pedig így történt. Egyik éjszaka először a bátyját vitték el a pufajkások, majd 1957. március elsején ponyvás teherautóval mentek érte fegyveresek a gépállomás munkásszállására. Előzetesbe került, három hónapig az ÁVO-laktanyában, a föld mélyében lévő dohos börtönben tengette életét, rettegve a kihallgatásoktól.

- Amikor elvittek, arra gondoltam: le nem lőhetnek, hiszen nem bántottam senkit. Le valóban nem lőttek, de a szenvedések, a megaláztatások... Hát, nehezen bírtam. Mindannyiszor ész nélkül ütöttek, egészen az eszméletlenségig, egyszer a bordáim is eltörtek. A végén már úgy tettem, mintha elájultam volna, akkor befejezték a verést. Arra voltak kíváncsiak, hogy mi lett a fegyverekkel, de arról, hogy hová rejtettük őket, sem a bátyám, sem én nem ejtettünk egyetlen szót sem. Három hónap után nagy nehezen elfogadták a szavaimat, ám nem szabadultam, hanem a debreceni börtönbe kerültem. Szinte megváltás volt az a hely számomra. Nem vertek, ehető volt az étel, nem kellett rettegni, megnyugodtam. Ráadásul a bátyámat is ott tartották fogva, s idővel szót válthattunk. Hatalmas öröm volt a találkozás, hiszen hónapokig nem tudtunk egymásról semmit. Egy év múlva szabadultam, de a megpróbáltatásoknak nem lett vége. Nem is bírósági ítélettel, hanem pártutasításra szénbányába helyeztek, kényszermunkára. Segédmunkásnak, öt esztendőre, a kapott munkáért járó fizetés háromnegyedéért.

Bármennyire is tragikusnak tűnt a helyzete, új élet kezdődött Varga Zoltán számára. Igaz, hogy figyelték, rendszeresen be kellett jelentkeznie a rendőrségen, s ha bárhová is ment, engedélyt kellett kérnie, ám a bánya igazgatója - mondván, soha ne beszéljen arról, hogy ellenforradalmár volt - felfigyelt a szorgalmára, és segítette. Három iskolát is elvégezhetett, végül robbantómesterként dolgozott, s keresetével megalapozta a jövőjét. A sors azonban megint nem kedvezett neki.

- Tizenkét év telt el, amikor egy éjszaka civil nyomozók jöttek értem, s letartóztattak. Azt sem tudtam, mi történik. Kiderült, hiányzik öt kiló robbanóanyag, a helyzetet pedig természetszerűleg súlyosbította a múltam. Nagyleltárt kértem, a szakértők megállapították, hogy csupán összeadási hiba történt, a kollégám elszámolta magát. Ennek ellenére leminősítettek fizikai munkásnak, én pedig másnap felmondtam. Máshol azonban sikerült munkát találnom, s megfogadva az ígéretem, nem politizáltam. A sors fintora, hogy még a pártba is fel akartak venni, de rögtön mondtam: szó sem lehet róla, hiszen 56-os vagyok. Vártam, hogy fordul a politikai helyzet, és - ha évtizedekkel később is - szerencsére bekövetkezett a változás. Számomra is. Politikus lettem, forrt a vérem, hogy kimondhassam az igazságot, hogy elégtételként kibeszélhessem magamból az átélt kegyetlenkedéseket.

A rehabilitációjáról szóló iratrot 1991-ben vehette át a köztársasági elnöktől. Varga Zoltán - akinek bátyja hét év börtönt kapott - számos magas rangú kitüntetést kapott, köztük vitézi címet, nemzetőr ezredesi rangot. Aktívan bekapcsolódott Cserszegtomaj közéletébe, a mai napig képviselő, s volt időszak, amikor irányította a települést.

- Az életem valóban rendeződött, teltek az évek, mígnem a közelmúltban a sors keze újra lecsapott rám. Egy házi liftet készítettem, melynek sodronykötele elszakadt, s leszakította a bal kezem. Ahogy sok minden, ez is egy pillanat műve volt. Tudom, most arra kíváncsi, fel tudtam-e dolgozni a történteket. A kórházban volt időm ezen merengeni. Azt mondtam magamnak, az életem alakulhatott volna roszszabbul is, az átélt szenvedések ellenére elégedett vagyok. Mire érkezett hozzám a pszichiáter, már beletörődtem a változásba, feldolgoztam a baleset következményeit, s ez nem csak szó, valóban teljes értékű embernek érzem magam. Dolgozom, vezetek, ha a feleségem segítségével is, minden munkát elvégzek. Én soha nem adtam fel semmit, sem a politikában, sem a magánéletben. S vallom, ez így volt rendben.