Öngóllal nyerte meg a fogadást a kanizsai labdarúgó, Korpics Krisztián

A Korpics névről mindenkinek azonnal a három éve elhunyt édesapja, a legendás kanizsai bokszedző, Korpics Miklós ugrik be. A most 45 éves Krisztiánt soha nem terelte a küzdősport felé, ám mozgékony gyerekként a sporttagozatos Péterfy-iskolába íratták szülei.

- Mozgékony gyerek voltam, a felvételi előtt az óvodában leestem a mászókáról, de törött kézzel is végigcsináltam a felmérőt - mesélte. - Akkoriban Bene Csaba testnevelőként láthatott valamit bennem, mert felvettek. Tényleg mindenféle sportággal megismerkedtem, atletizáltam, s persze rúgtuk a bőrt is. Negyedik osztályos lehettem, amikor a Péterfy csapatával legyőztük a Zrínyi-iskolában akkoriban indult fociosztály együttesét. A mérkőzés után megkerestek, hogy folytassam náluk a labdarúgást, így is lett. Alig egy év elteltével másképp alakult a helyzet, s inkább visszatértem az eredeti sulimba. Ebben az időszakban már az Olajbányász korosztályos együtteseiben játszottam, de valahogy mindig az eredeti életkoromhoz képest eggyel idősebbekhez válogattak be az edzők.   

Krisztián saját bevallása szerint is nagyon korán, 17 évesen a felnőtt, akkor NB II-es labdarúgó csapatba került. Talán épp ifjú kora miatt sokszor ült a kispadon, bár olykor adtak lehetőséget neki. Viszont szeretett volna játszani, bizonyítani, és kettős igazolással Marcaliba került, az ottani gárdával felkerült szintén az NB II-be. Ezután visszatérve Nagykanizsára a MÁV-NTE legénységében, az NB III-ban bizonyíthatott védekező középpályásként, de volt olyan szezon, amikor Lentiben az NB II-ben rúgta a bőrt.

- A munka mellett Ausztriában negyed-, sőt hatodosztályú csapatokban folytattam a focit - emlékezett vissza. - Pinkafeld, majd Bockdorf társaságaiban jó kis csapat kovácsolódott össze, az örömfoci mellett barátságok is kialakultak. Viszont öt év elteltével újra visszatértem az akkori megyei I. osztályú labdarúgó bajnokságban szereplő MÁV-NTE különítményéhez, akikkel feljutottunk az NB III-as pontvadászatba. A pályafutásom levezetéseként még néhány megyei gárdánál szerepeltem, játszottam Zalakaroson, Miklósfán, Letenyén és Kiskanizsán. No meg a nagykanizsai városi kispályás bajnokságban sikerre vittük az Unicumot, mindent megnyertünk. Sőt, különféle kupákon sem találtunk legyőzőre, szép időszak volt. Sajnos közben egy térdsérüléssel bajlódtam, de a Tip-Top öregfiúkkal még most is játszom. Bár épp a sérülés miatt kicsit felfüggesztettem, de a foci örök. Még fejben tudom, miképp kellene terelni a labdát és mozogni, de a testem nem mindig követi azt.

Történetekből, sztorikból Krisztiánnak is van bőven, hiszen megannyi csapat tagjaként lépett gyepre.

- A vasút csapatát a megyei élvonalban akkoriban bivalyerős, jó játékosok alkották - idézte fel a legjobb élményét. - Mindig fogadásokat kötöttünk, hogy kapunk gólt, vagy sem. Már legalább négy meccs óta nem találtak be a hálónkba. Az egyik sérüléssel küzdő játékostársammal, Cserfő Lajossal fogadtunk, hogy most bizony kapunk gólt. Természetesen nem talált be az ellenfél, de azért, hogy megnyerjem a fogadást: lőttem egy öngólt. Ő pedig nem akart hinni a szemének, idegességében fel-alá futkozott a lelátón. Mondanom sem kell, a győzelem nem forgott veszélyben, akkor éppen 8-1-re nyertünk.

Korpics Krisztián a stafétát Budavölgyi Kálmánnak, a Zemplén SE lábtoll-labda csapat elnökének adta át.