Fénnyel írt történelem

Zsúpfedeles ház előtt szaladgáló gyerekek, boldog házaspárok, színházi előadások, iskolai ünnepségek és földeken dolgozó emberek. A fényképekről visszaköszönő jelenetek szinte megszólalnak, ezeken keresztül valóságos élettörténetekbe kap betekintést a látogató. A helyszín, a kanizsai Plakátház bensőséges atmoszférája pedig lendületet is ad az időutazáshoz.

Egészen a 20. század elejére repülhetünk vissza az Együtt Kiskanizsáért Egyesület és a Thúry György Múzeum közös kiállításával. Abba a varázslatos világba, amiről a nagyszüleink mindig izgatottan meséltek, ahol az értékek és a becsületesség a haladást szolgálták.

– Az összegyűjtött közel 300 fénykép többségében egészen mély érzések, emberi tragédiák húzódnak meg, a tárlat összeállításakor ezek mentén tárult fel Kiskanizsa – mondta Kunics Zsuzsanna, a múzeum történésze.

– Fotók abban az időben kizárólag jeles alkalmakkor készültek: a házasság, a gyermekszületés, de az aratás is ebbe a sorba tartozott. Sok esetben a frontra vonuló katona kapta ajándékba a családjától. Például Szokol Sándorné az anyósával és újszülött gyermekével látható. Akkor készült a felvétel, amikor férje a fronton volt, ő a szerencsések közé tartozott, hiszen társa hazatért. Ezt nem mondhatta el magáról a négy gyermekével álló Hegedűsné Varga Júlia, ő a háborút követő felvételen a nála jóval idősebb Liplin Ferenccel látható, aki magához vette az árván maradt családot.

Kunics Zsuzsannát lenyűgözte a rengeteg emlék, amit a kiskanizsaiak krónikásával, az egyesület mozgatórúgójával, Horváth Jánosnéval közösen dolgozott fel. Mindkettejük szívét megdobogtatta Baj László és a varrónő Baa Mária szomorú története. A pár 1917-ben kötötte össze az életét, a férj elment a háborúba, ám mire visszaért, a felesége belehalt a szülésbe.

– A tragédiákon túl számos öröm és kemény munka tükröződik vissza a képekről, tökéletesen bemutatva a kiskanizsaiak mindennapjait – folytatta a történész. – A földeken szorgalmasan dolgozók, a lelkes tanítók, az olvasókör tagjai mind megjelentek a felvételeken vagy épp a dokumentumok lapjain.

Született kiskanizsai lakosként Horváth Jánosné évek óta tervezett egy állandó tárlatot, ahol a szűkebb pátriájának legfontosabb pillanatait villantja fel. Évtizedeken keresztül mélységi kutatást végzet, melynek hála számos titokra bukkant.

– Fordulóponthoz érkeztünk, épp tíz éve szervezzük a múzeummal a tematikus fotókiállításokat, ezúttal egy adott tematika helyett az összegzésre törekedtünk – mesélte Horváth Jánosné. – A másik cél az emlékezés, hiszen abban, hogy ilyen igényes és szerteágazó anyag gyűlt össze, nagy szerepe volt a múzeum korábbi igazgatójának, dr. Kerecsényi Editnek, aki idén lenne 90 éves.

A kiskanizsai hölgy szerette volna, ha a jövő generációja a fotókon keresztül bepillantást nyerne a hagyományos paraszti gazdálkodásba. Szép és tartalmas élet volt az övék, de nagyon nehéz. Mindez mára eltűnt, a tudásukat nem adhatták tovább, hiszen az államosítás szétzilálta a családi gazdaságokat.

– Ahogy a mozaikokból egy arcot kapunk, úgy ezekből a fényképekből is összeáll Kiskanizsa igazi arca – folytatta. – Haza és szülőföld egy van, amiért felelősséggel tartozunk. Ez a gyűjtemény a kiskanizsaiakon kívül mindenkihez szól, sokak szívét megérinti, ugyanis az emberi sorsokat őszintén, kendőzetlenül tárja a közönség elé.

A két szakember szerint a fénnyel írott múlton keresztül felfedezhető az egymás iránti szeretet, a becsületes helytállás, a szorgalom és az önzetlenség.

– Hiába foglalkoztak jórészt földműveléssel, a kiskanizsaiak polgároknak érezték magukat, ezért is alapították 1870-ben az olvasókört – fogalmaztak. – Hajgató Sándor tanító vezetésével szerettek volna a helyi törekvő, értelmes polgárokból erős erkölcsű és hasznos embert nevelni, valamint a város felvirágoztatása iránt érdeklődést kelteni. A kör megvásárolt egy zsúpfedeles házat, majd mikor azt kinőtték, egy helyi építtetővel földszintes épületet emeltek. Ezután 1928-ban városi és állami támogatással a 23 tag saját vagyonának a terhére felvett kölcsönből kibővítették székházukat és emeletet építettek rá. Kevés közösség volt képes a haza haladásának érdekében ilyen kivételes összefogásra. A kör jelmondata a „Becsületesség és haladás” volt, mely talán még a mai kor emberének is üzenhet...