A király árnyékában

A cselekmény szigorúan Elvis (Jacob Elordi) és Priscilla (Cailee Spaeny) közös korszakára koncentrál. Az 50-es évektől kezdve, amikor a sztár a katonai szolgálatát teljesítette Németországban, egészen az 1972-es válásig. Aki kicsit is ismeri a két főhős együttélésének történetét, sok újdonsággal nem fog találkozni, azt azonban le kell szögezni, hogy bár Elvis aktív szereplője a filmnek, itt csak Priscilla perspektíváját látjuk. A koncepció világos, mely ellen a közös gyermekük, Lisa Marie fel is emelte hangját, mivel édesapját egy toxikus ragadozóként ábrázolják. A bojkottból végül azért nem lett semmi, mert a nő tavaly januárban elhunyt. Coppola ellenben leszögezte, hogy nem szimpla kétdimenziós gonoszként fogja ábrázolni az ikont, lássuk, hogy ez miként sikerült.

Az első harmad szuper, a Németországban állomásozó Elvis és az ártatlan tinédzser címszereplő hamar egymásba habarodnak. Priscilla lelkesedése érthető, rajongóként minden pillanatot élvez, amit együtt tölthet az énekessel. Az első csók után a fellegekben jár, többet akar és az érzés kölcsönös. Coppola nem csak beszél a sztárkultuszról, konkrét vizuális elemként használja. Remekül működik ez a fajta szemléltetés, miszerint a lányt a mindössze 155 centis Cailee Spaeny alakítja, egyébként hibátlanul, míg a királyt a majd’ kétméteres Jacob Elordi. Hiába üt el a valóságtól, a kettejük közt tátongó szakadéknak frappánsan ad hitelt a mindenki fölé magasodó Elvis és az aprócska Priscilla közti kontraszt. Amíg tart az idill, egy kedves, romantikus sztorit látunk, noha a férfi kezdettől fogva manipulatív. Az édesanyja elvesztésének gyászát használja érzelmi zsarolásként és mindennek úgy kell történnie, ahogy ő eltervezte. Nem kétlem, sőt tudvalévő, hogy bőven volt a rovásán, de Coppola nemhogy kettő, sokkal inkább egydimenziósnak láttatja Elvist. Egy kiszámíthatatlan, bipoláris emberként, akinek senki nem fontos önmagán kívül. Világos, hogy a film Priscilla élményeiből épül fel, ahogy ő megélte a dolgokat, de Coppola annál sokkal tehetségesebb alkotó, mintsem ilyen egyoldalúan ítélkezzen. Ahogy haladunk az elkerülhetetlen széthúzás felé, úgy válik egyre érdektelenebbé az összkép. A drámai él nem elég hatásos, s hiába érdekes a csillogásból átalakuló elhidegülés, egy idő után ez is elveszti varázsát, holott a rendező sokszor bizonyította korábban, hogy remekül ért a magány és a kiüresedettség bemutatásához. Kreatív és azonosulható húzás, ahogy a nő rendre az újságokból értesül Elvis afférjairól, a pletykákról, így mérgezve tovább az amúgy is toxikus kapcsolatot. Kár, hogy az arányok már kevésbé működnek. A sokadik ilyen jelenet, a túlhasznált montázsok, féltékenységi játékok fárasztóvá és monotonná teszik a cselekményt. Érződik a „hogyan jutottunk idáig” effektus, a kiváltságos, ám egyhangúvá váló élettel, valami mégis hiányzik a katarzishoz. A zárás szenvtelensége ellenben betalál, főleg az ironikus zeneválasztással. Nincsenek kiírások, mindenki tudja mi történt, szimplán egy kapcsolat szétbomlásának vagyunk tanúi.

A Priscillán érződik az alkotói koncepció és hiába ismerős a sztori, van annyira érdekes a másfajta nézőpont, hogy a végeredmény egy korrekt művet eredményezzen. Főleg a sztár árnyékában élő kisember közeget sikerült jól megragadni, illetve a Spaeny és Elordi is kiválóak. Ami miatt mégsem tudtam igazán szeretni, az a kezdeti kreativitást sablonossággá degradáló „megcsalt asszony bosszúja” effektus. Hiába vagyunk empatikusak Priscillával, ha a jelenetek önismétlővé válnak, megakasztják a tempót és efféle drámát már milliószor láttunk, sokkal jobb kivitelben. Ebben lehetett volna autentikusabb Coppola és akkor a király mellé méltán odatehetnénk a polcra a királynét is.