Megjelent Tóth Csaba festőművész legújabb könyve a magyar „Sziklás Madonnáról”

A festmény rövid története: a táblaképet gróf Pálffy János magyar műgyűjtő vásárolta 1862-ben Londonban, 1912-ig a gróf pozsonyi palotájában volt látható, ekkor festménygyűjteményének többi darabjával együtt az 1906-ban megnyílt budapesti Országos Szépművészeti Múzeumnak adományozta. Térey Gábor, a múzeum Régi Képtárának akkori igazgatója Salaino műveként vette leltárba, a műleírás szerint „a kompozíció visszavezethető Leonardo da Vincire". A Pálffy-gyűjtemény részeként egy rövid ideig kiállították a múzeumban. A két világháború közt a Régi Képtár következő katalógusában Pigler Andor megtartotta Térey Gábor attribúcióját, kiegészítve azzal, hogy „készült Leonardo rajzai alapján, Mária alakja a New Yorki Metropolitan Múzeum egyik Leonardo-rajzáról származik... a kép igen rongált állapotban van", ezért évtizedeken át a múzeum raktárában őrizték.

Tóth Csaba 1977-ben a Szépművészeti Múzeum munkatársaként találkozott a művel, s 42 évig hordozta magában azt a sejtést, hogy a kép Leonardo saját kezű alkotása. 2019-ben talált rá Kenneth Clark Leonardo-könyvében a New York-i Metropolitan Múzeumban őrzött, a festményhez készült kompozíciós vázlatra, és fogott hozzá a festmény kutatásához, majd egy évre rá jelent meg első hosszabb tanulmánya A mi Sziklás Madonnánk címmel, az Isten és a világ című könyvében.

– Mit lehet tudni erről a Szent Bernát-kápolna oltárképére vonatkozó megbízásról?

– Leonardo első hivatalos megbízásáról annyi tudható, hogy 1478 elején a firenzei városháza visszavonja Pollaiulótól az oltárképmegbízást és azt az akkor 25 éves Leonardónak adja, aki előleget is kap a munkára, majd felvesz egy segédet is. Ám a Palazzo Vecchióban található Szent Bernát-kápolna végleges kialakításával Baccio d Agnolo csak 1511-ben készül el, a murális festészeti munkákat pedig Ghirlandaio fia, Ridolfo Ghirlandaio végzi 1512-14 között. A kápolnában ma látható oltárképét Mariano da Pascia festi meg 1514-ben, amin a budapesti képhez viszonyítva Szent Erzsébet alakjával egészül ki a kompozíció. Architekturálisan a képkerettel együtt a Szépművészeti Múzeum festménye beleillik a kápolna miliőjébe, azonban miután a kápolna építészeti munkálatai nem készülnek el 1482-ig (amikor Leonardo elhagyja Firenzét), így valószínű emiatt nem adja le az oltárképet a megrendelőnek. Fel is jegyzi az átköltözéskor írt listájára: egy befejezett Madonna-kép és egy másik, majdnem kész, profilból látható.

– Milyen hatással volt Önre a festménnyel való találkozás?

– Mint a szerelem első látásra. Kitörölhetetlen és megrendítő élményként hordoztam magamban évtizedeken át. 46 év után talán már elmondhatom, hogy a festmény szinte minden gondolati rétege, stiláris eleme megnyílt számomra. Egyedül a Montalbano (Leonardo minden korai művén a Sziklás Madonnákig ezt a tájat örökítette meg) botanikai, ökológia specialitásait (füvek, fák, virágok) és annak képi megfeleléseit, jelentéstartamát nem sikerült maradéktalanul feltárni, de egy nemzetközi csoporttal már dolgozunk ezen.

– Hogy érzi, festőművészként könnyebb volt ezt az eredettörténetet vizsgálni?

– A Szépművészeti Múzeumban töltött évek művészeti látásmódomat is befolyásolták, itt fogant meg bennem az európai festészeti tradíció képkontinuitását kereső és azt felmutató ars poeticám, ami több évtizede festészeti vezérfonalammá vált. Interpretációs festészetem indító darabja 1991-ben épp Leonardo Háromkirályok imádásának parafrázisa volt. Ugyanakkor sokat köszönhetek a tanításnak is, ami közel ugyanennyi időt ölel fel (9 év a szombathelyi művészeti szakközépiskolában és 33 év az ottani főiskolán, egyetemeken). A rajzokból, a képekből való olvasás ismeretét, a képalkotási folyamat lényegének szavakban való megfogalmazását ennek köszönhetem. Az egész kutatás alatt mégis azt tartom a legfontosabbnak, hogy gondolkodásban, lelki megközelítésben vissza kellett lépni félezer évet, bele kellett tudni helyezkedni az akkori keresztény világképbe, a reformáció előtti Mariológiába, amiben Szent Bernát személye megkerülhetetlen. Szent Bernát gondolatai az emberi arcon és a gesztusokban, taglejtésekben megnyilvánuló lelki szépségről még a Trattatóban is visszacsengenek Leonardónál. Tehát azt a bizonyos első ifjúkori megbízást, a Szent Bernát-kápolna oltárképét, igen is komolyan vette és el is készítette, ha nem is adta le a megrendelőnek a Signoriának. Az akkori firenzei polgárháborús állapotok okafogyottá is tették ezt. 1478-79-ben vagyunk, a Pazzi-féle összeesküvés, majd annak megtorlása idején, a kép hátterében a távoli dombon az akasztófák erre utalnak. A festmény a clara vallist (virágos völgy, amiről elnevezték Clairvaux-ot) ábrázolja, Mária mögött a kis erdei lak a kezdetleges Clairvaux-i kolostort jeleníti meg, a fehér kutya Bernát attribútuma, a két kis staffázsfigura (a lovag és a kalapos szerzetes) a Bernát-életrajzokban szereplő lincolni érsek lovag barátját és Bernátot ábrázolja. A lovag jeruzsálemi (a kép hátterében ezt a várost látjuk) zarándokútját megszakítva Clairvaux-ban belép a ciszterci rendbe. Lyka Károly használta következetesen Leonardo festészetében Szűz Mária kapcsán a Boldogasszony kifejezést, ami azonban a budapesti festményre illik leginkább, ahol Mária asszonyi arcáról ez a szent boldogság valósággal sugárzik. Leonardo minden Madonnája díszesebb a budapestinél, ezen a festményen Szent Bernát puritánságához illő.

– Mit gondol, a nemzetközi szakma mikor figyel fel erre a felfedezésre?

– Az elfogadtatásnak, a felfedezésnek megvan a maga koreográfiája, azt befolyásolni nem lehet. A szombathelyi könyvbemutatón elhangzott érvelés kétoldalas rezüméje eljutott már Rómába és Firenzébe, meg kell várni a reakciókat. Lehet, hogy itt is több évtizedben kell számolni, mint a felfedezés és megfejtés során – zárta a zalaegerszegi beszélgetést a szombathelyi festőművész.