Pedagógusoknak tartott bűnmegelőzési drámapedagógia előadást Madák Zsuzsa

Vidám diáklány érkezik a terembe, egyedül van. A táskájában kutat, egyre feszültebben, mivel nem találja, amit keres. Jól látjuk, megvan a pénztárca, a telefon. Akkor mi hiányzik?

Nekünk, nézőknek kell kitalálnunk. Tanárokkal ülünk a teremben, az ő fantáziájuk, illetve inkább talán a tapasztalataik irányítják a színészek játékát, ekképp minden előadás máshogy alakul. Valami drága, valami pótolhatatlan, valami egyedi, valami emlék? Osztálypénz, drog, kompromittáló jegyzet, órai levelezés, egészségügyi eszköz? Az övé, vagy másét őrizte? Bármi is, mindenesetre magántulajdon. Ki vehette el és miért?

A játékosok, Madák Zsuzsa, Fritz Attila és Kováts Dóra ezúttal látszólag nem alakítják a cselekményt, csak lekövetik azt, amit a nézők sejthetnek, vélelmezhetnek az impulzusokat adó kezdő jelenet után. A táblára írt javaslatok közül megszavazzuk, mi legyen az eltűnt tárgy, e módon haladuk tovább. A történet azon az estén afelé kanyarodott, hogy a leányzó talán – jót akarva – a barátja által használt drogot lopta el a szerelmétől, aki azonban visszalopta, mert ígérete ellenére nem képes lemondani a szerről.

A többszörös el- és visszatulajdonítás nem tipikus irány, megértő empátia húzódik mögötte, az ellopott magántulajdon itt inkább a tulajdonosára veszélyes, mint a tolvajra. Kettejük aznap esti találkozóját is „megírjuk”, amit a ki nem mondott igazságok jellemeznek. A játékmestertől, Madák Zsuzsától a végén megtudjuk, az iskolai előadások során a diákok úgy vélték, nem nagyon van a világon szigorú törvény, gazdagság, általános jólét, ami meg tudná akadályozni a kisebb-nagyobb volumenű lopást.

A második inspiráló kezdőkép a Detektívakadémia címet viselte. Mi vagyunk az elsős nyomozótanoncok. Összegyűjtjük, táblára kerül, mire van szüksége a jó detektívnek. Ésszel, szívvel, empátiával, részrehajlás, előítélet nélkül, mindenkit meghallgatva kéne dolgoznia. Jön az esettanulmány: a szigorú professzor asszony felvázolja egy régi esetét, ami kezdő korában esett meg vele. Gimis fiú zaklatással vádolja a tanárát. Ok, a srác úgy tudja, hogy a tanár viszonyt folytat egy diáklánnyal. A nyomozó lebeszéli a fiút a feljelentésről. Egy évvel később a gimnazista és a tanár között testi sértést kimerítő inzultus esik meg.

Mit és kinek kellett volna másképp tenni a végkifejlet ellen? Kellett volna?

A nézők, azaz mi, saját habitusunk szerint „nyomozunk”. Nem kérdezünk, impulzusokkal dolgozunk, sőt, alapos szentbeszédet is tartunk a fiúnak kihallgatás címén, akiről már tudjuk, szerelmes abba a lányba. Tehát erős érzelmek vezérelték. A lány pedig elutasította. Minderről nem beszélt senkinek, nem volt bizalmasa, durva rapszöveget írt helyette, aztán váltig tagadta, hogy ártani akart volna a tanárnak, aki különben is rossz jegyet adott neki az érettségin.

Mi, ott, aznap este kollektíve alighanem arra jutottunk, hogy: ki tudja, milyen közegből érkezik a fiú, látszik, ha csak teheti, hazudik, tagad, mindenért a tanárt hibáztatja, vagy illetve aztán mégsem egészen, a szülőknek kéne ismerni a gyereküket, az iskola nem kezelhet minden ilyesfajta gondot, a nyomozó pedig a hatásköre szerint, azaz helyesen járt el, amikor lezárta az ügyet. Az alkalmi akadémia professzora bizonytalan, jó döntést hozott-e, amikor nem vont be valakit, tudtuk meg.

Kérdés, az életben képesek-e a felnőttek detektálni a kamaszok érzelmi viharait, s aszerint szankcionálni a cselekedeteiket.

(Az iskolákban és a zalaegerszegi színház próbatermében megvalósuló program Zalaegerszeg önkormányzata és a Keresztury Dezső Városi Művelődési Központ „Bűnmegelőzési programok – Helyi identitás és kohézió megerősítésének megteremtése Zalaegerszegen” TOP-projekt keretén belül valósult meg.)