Díszes borotvatartó a hónap műtárgya a kanizsai Thúry Múzeumban

A kiállított borotvatartó egy hasáb alakú fadoboz, melyet egyik végén kis faszeggel rögzített, félrefordítható fedéllel láttak el. Az alja kivételével minden oldalát gazdagon díszítették, színes spanyolviasz-berakással. A kifaragott növényi ornamentika közeit, azaz a negatívját spanyolozták, illetve egyik hosszanti oldalán a feliratát is: „Kovács János 1873 évben csinálta”.

A borotvatartót Kerecsényi Edit gyűjtötte Somogysimonyiban. 

– A 19. század folyamán kivirágzó népművészethez a tehetséges, nagyobb kézügyességgel rendelkező pásztorok eszközeik és személyes használati tárgyaik magas színvonalú díszítőkultúrájával járultak hozzá – tudtuk meg Gyanó Szilviától, a múzeum néprajzkutató főmuzeológusától. – Elsősorban a pásztorok hoztak létre díszes, faragott tárgyakat, de azért – ha ritkábban is – parasztcsaládokban is készültek és használatban voltak a pásztorkodás szerszámai és más faragott használati eszközök. A pásztorkodás, a táj és az állattartás eltérő voltából adódóan három, egymástól jól elkülöníthető pásztorművészeti stílus alakult ki Magyarországon: az alföldi, a felföldi és a dunántúli. A Dunántúlon a színes spanyolviasz-berakás (intarzia) vált uralkodó díszítési eljárássá. A spanyolozás készült fába, csontba és szaruba: kimélyítették a mintát, kiszedték a helyét, majd viaszos anyaggal feltöltötték. A különböző színű spanyolviaszt apró darabkákra tördelték, egy-egy darabot beletettek a mélyedésbe, majd megmelegített kanálnyéllel beletömködték, belenyomkodták. Utána lecsiszolták a tárgy felületét. A viaszos anyagot pecsétviaszból készítették, vagy teljesen maguk állították elő. Nagyon változatos és szép tárgyakat alkottak ezzel a technikával. 

A szakember hozzátette: a spanyolozást Európa nyugati felében a 17. századtól alkalmazták, azonban a motívumok sokrétűsége terén a dunántúli pásztorművészetben tapasztalhatjuk a legmagasabb szintet. A legkorábbi spanyolozott borotvatartók a szakirodalom alapján az 1810-es évekből valók, de spanyoloztak mángorlókat, sótartókat, tükörfákat és más használati vagy dísztárgyakat is. A 19. század vége felé a spanyolozás divatja múlóban volt, a faragók áttértek karcolásra (karcolozás) vagy a két technikát ötvözték.