A buborék mostanra gyöngyszemmé szilárdult - beszélgetés Buday Mihállyal

A fenti stílusmeghatározást rögtön magyarázza is a délvidéki, törökbecsei születésű, s egészen 1994-ig a vajdasági Zentán élt, majd onnan Magyarországra áttelepült, s Zalaszentgyörgyön új otthonra lelt festőművész. Mint mondja: az eklektika arra utal, hogy képein több művészeti irányzat elemei fedezhetőek fel. Megjelenik bennünk a barokk meleg színvilága, a szecesszió vonalvezetése, a gótika szimbólumrendszere, vagy a klasszicizmusra és reneszánszra egyaránt jellemző régi, romos épületek, idilli tájak. A valóságot meghaladó képzőművészeti irányzatot jelentő szürrealizmus említése pedig azért nyilvánvaló, mert Buday Mihály alkotásai egy nem létező világ álomszerű kivetülései. 

– Annak idején, amikor a képzőművészeti pályám elindult, nem így kezdtem – magyarázza a képei kapcsán. – Én is átestem azokon a gyerekbetegségeken, amiken minden önmagát kereső alkotó embernek túl kell jutnia, azaz festettem többek között tájképeket is, ám azokkal nem tudtam újat mutatni a világnak. Ott nem találtam meg önmagamat, holott próbáltam annak az eszménynek is megfelelni, hogy egy tájképfestő a saját szemléletmódján átengedve, kicsit módosítva adja vissza a látottakat. Hogy miért éppen a szürrealizmus volt az, ami megfogott? Ebben valószínűleg az egykori Jugoszláviának volt fontos szerepe, amely sokkal hamarabb nyitott a nyugati művészet felé. Nekünk például az is megadatott, hogy eljuthattunk Salvador Dali zágrábi kiállítására, ahol eredetiben láthattuk a képeit, s nemcsak művészeti albumokból. Rám óriási hatással volt az a művészi szabadság, ami az ő festményeit jellemezte. Salvador Dali által döbbentem rá, hogy a vásznon az álmainkat, a tudatalatti világunkat is meg lehet örökíteni. Egy másik fontos hatás pedig Szegeden, az ottani szabadtéri játékok által ért, ahova gyakran átutaztunk Zentáról, megtekinteni a színházi előadásokat. Volt olyan alkalom, hogy már napközben ott sétálgattam a Dóm téren, s nézegettem a dísz­leteket. Semmitmondóak voltak, különösen úgy, hogy itt-ott lepattogott róluk a festék. Amikor azonban az esti előadás alatt egyszerre több irányból megvilágították őket színes fényekkel, nagyon hatásosnak tűntek. Egy ilyen szegedi előadás után kezdtem el gondolkodni azon, hogy nem feltétlenül kell rabjává lennem a tájképfestészetre jellemző, csak egy meghatározott irányból érkező fényforrásnak, a szürrealizmusban a fények-ellenfények játékosságát is tudom alkalmazni. Így alakult ki az a művészi világ, amit talán szerénytelenség nélkül állíthatok, hogy csakis rám, az én képeimre jellemző. 

A festőművész a sejtelmességet, álomszerűséget emeli ki, amikor képeit elemezzük. Ezt a hatást egymásra épülő rétegekkel éri. Kezdetnek felviszi az alapozó színeket – ilyenkor egy egészen sajátos technikát alkalmaz, az ujjára csavart textillel dolgozza el a festéket –, majd azt követően kezd hozzá a részletek kidolgozásához, immár ecsettel. A festményeit nem tervezi meg előre, nem készít vázlatokat, vagyis azok az alkotómunka során folyamatosan változnak, alakulnak. 

Buday Mihály a festményein megjelenő tematikákról is beszélt lapunknak. Mint mondotta, három csoportra sorolhatóak ezek. Az elsőt a történelmi, és azon belül is szinte kizárólag a magyar történelemhez kapcsolódó események, személyek adják, a másodikat a szakrális vagy bibliai témák, a harmadikat pedig a saját látomásai. 

– A magyar történelemhez való vonzódásomat talán nem kell magyarázni, de annyit azért el kell mondanom, hogy olyan tanárom volt, aki szigorúan megkövetelte tőlünk a környező országok történelmének ismeretét – folytatja. – Szerb nemzetiségű volt, de azt mondta, mivel én magyar vagyok, ezért nekem a magyar történelmet a többieknél is jobban kell tudnom. A szakrális képeimnél mindig arra törekedtem, hogy a Bibliának jól értelmezhető, olvasmányos részét válasszam témának. A feldolgozás azonban itt is más, hiszen a különböző művészeti korszakokban nagyon jól megfestették a bibliai jeleneteket, ezt felülmúlni azzal a művészi eszközrendszerrel nem lehet. Az én szürreális képeim viszont másként közelítik meg a témát, mint a gótikus, reneszánsz vagy barokk korban. A harmadik csokorba a saját álmaim kivetülései tartoznak. Ezeket nem teljes történetek ihletik, hanem álomszerű bevillanások. Az említett témák megfestésénél egyszerre használom a már említett stílusjegyeket. A barokk vörös, barna, sárga és arany színvilágát vagy a szecesszióra jellemző nagyon szép, kanyargós íveket. A romos épületek a múltat jelképezik, hiszen idősíkokkal is dolgozom. A képeimen ott a múlt, a jelen és a jövő, és rengeteg arc is felfedezhető rajtuk. 

Buday Mihály hozzáteszi, alkotásai túl azon, hogy mesélnek, elgondolkozásra is lehetőséget kínálnak. Ellentmondva a gyorsfogyasztói társadalom igényeinek, ő éppen azt szeretné, ha a kiállításaira betérők megállnának festményei előtt, eltűnődnének a látottakon, beleéreznék a saját elképzeléseiket, és belefogalmaznák a benyomásaikat. A rendkívüli részletgazdasággal megfestett képein az említett arcok jelentős része felületes szemlélő számára fel sem tűnik. De vannak más elrejtett szimbólumok is alkotásain. Mióta Magyarországon él, valamennyi képére festett egy gömböt. 

– A gömb a legtökéletesebb mértani forma – mondja. – Amikor az ismert balkáni háború miatt átköltöztünk Magyarországra, azaz otthonról hazatértünk, hiszen az őseim Szeged környékén éltek, azon töprengtem, hogyan lehetnék alkotóként kicsit más, mint odahaza. Teljesen nem akartam szakítani az ottani művészetemmel, hiszen a célom az volt, hogy a Buday-stílus továbbra is felismerhető legyen, a kontinuitás megmaradjon, de mégis jelezni akartam, hogy ez már egy új korszaka az életemnek és az alkotói tevékenységemnek is. Valami jelképben gondolkodtam, így találtam rá a gömbre, ami eleinte egy törékeny buborék volt, mert hazát cserélni, új környezetbe kerülni olyan, mint egy szappanbuborék. Lehet, hogy távolról nézve szép és színes, de ha túl közel mész hozzá, könnyedén elpattanhat. Nem titkolom, én is féltem attól, hogy bár szépnek és reménytelinek mutatkozik Magyarország, az álmaim könnyen elpattanhatnak. Mostanra a buborék gyöngyszemmé szilárdult, ezzel azt is jelzem, hogy Zalaszentgyörgyön megtaláltam a helyem, jól érzem magam, barátok vesznek körül, számítanak rám, bíznak bennem, és bízhatok bennünk. Egy festményem csak akkor tekinthető késznek, ha az említett gömb vagy gömb­formák, hiszen olykor több is van, felkerülnek rá, majd a kézjegyemmel is ellátom. 

Buday Mihály jövőre ünnepli 70. születésnapját. Azt mondja, erre az alkalomra szeretne egy retrospektív jellegű kiállítást, ahol azt is megmutatná, honnan indult, s hova jutott el művészi karrierje során. Hogy erre hol lesz lehetőség, még nem tudja, de egyelőre nem is gondolkodik rajta, hiszen lekötik aktuális munkái. Egy új alkotói ciklusba kezdett – erről a későbbiekben szívesen mesél majd lapunknak –, s már dolgozik a nevéhez is köthető nyári művésztáborok előkészítésén. Zalaszentgyörgyön 17. alkalommal rendezik meg azt a telepet, ahova erdélyi, délvidéki és magyarországi barátait, alkotótársait hívja, majd annak befejezését követően egy részükkel Tófejre költöznek át.