Multiverzális kaland: Pókember

Hiába van járványhelyzet, így is nézettségi és bevételi rekordokat jósolnak a filmnek, óriási hírverés és rengeteg rajongói spekuláció előzte meg a megjelenést. De vajon fel lehet-e nőni ilyen szintű hype-hoz és meg lehet-e felelni minden rajongónak? A kérdés természetesen költői, de a film attól még lehet jó. 

A Pókember: Idegenben zárásában kiderült a címszereplő személyazonossága, akit ráadásul sokan gyilkosnak hisznek, így az élete igen nehézkessé vált. Peter Parker (Tom Holland) kétségbeesésében felkeresi a mágiában jártas dr. Strange-et (Benedict Cumberbatch), hogy próbálja meg elfeledtetni az emberekkel a titkos alteregóját. A varázslat hatása végül nem várt fordulatot vesz, és többek közt beigazolódik a multiverzum-elmélet, így Peternek kisebb gondja is nagyobb lesz annál, mintsem hogy tudják, ki lapul a maszk alatt. 

A Marvel idén főleg azon munkálkodott, hogy egy új irányba egyengesse a világát, új hősökkel, másféle perspektívákkal. A Shang-Chi és főleg az Örökkévalók ennek az útnak voltak az első képviselői, ám a rajongóknak láthatóan hiányoztak a bevett nevek. A Nincs hazaút azért is a leginkább várt darab a Végjáték óta, mert visszahozott néhány régebbi karaktert, az aduász azonban vitathatatlanul a multiverzum létrehozása. Ilyenkor egyből felvetődik a túlzsúfoltság kérdése, de haladjunk sorjában. A cselekmény onnan folytatódik, ahol az Idegenben abbamaradt. Az embereket két táborra osztja Peter, illetve Pókember ténykedése. Sokan továbbra is támogatják, míg mások megkérdőjelezik tetteit. Hősünket leginkább az bántja, ahogy szerettei megsínylik a nem kívánt népszerűséget, így jön a képbe Strange, a félrement varázslat és a bonyodalmakat okozó multiverzum. 

A két és fél órás mű első harmada egyértelműen a leg­gyengébb szegmens. Szó nincs róla, hogy itt ne történne semmi, inkább csak Peter azon énjét látjuk, amelyik a legkevésbé szimpatikus. Értjük, hogy még mindig tinédzser, de a harmadik saját filmjében már lehetne kevésbé infantilis, átgondolatlan döntéseket hozó „hülyegyerek”. Persze ott az érem másik oldala, hogy kellenek az efféle dolgok ahhoz, hogy a jelleme fejlődhessen, ám eddig ebből vajmi keveset láttunk. Szerencsére ahogy haladunk előre, úgy változik, érettebbé válik a főhős, s vele együtt a komplett film is. Előzetesen lehetett tudni, hogy milyen gonosztevők térnek vissza a régebbi részekből, de nem szeretném senkitől sem elvenni a felfedezés örömét, úgyhogy inkább magával az élménnyel foglalkoznék. Mert a Nincs hazaút bizony működik mint élmény. 

Noha elég sokan feltűnnek, szerencsére nem bántak mostohán a karakterekkel. Mindenki megkapja a maga idejét, s elkerülhetetlen, hogy a végjátékban egyesek ne szoruljanak a háttérbe, John Watts rendező remek érzékkel tudta, hogy mikor és kit kell használni. Ugyanez elmondható az érzelmi töltetről, mely meglepően erősre sikerült. Nem arról van szó, hogy a könnyeinket fogjuk törölgetni, de szívhez szóló és emberi tud lenni a Nincs hazaút, olyan revelációkkal és meglepő húzásokkal, melyek megérintik a nézőt. 

A szokásos marveles sablonok, mint a poénkodás vagy a CGI-orientált (de egyáltalán nem rossz) akciók mind megvannak, illetve a multiverzum logikai felépítésébe és következményeibe is bele lehet kötni, de az összkép bőven kompenzál a hibákért. A humoros oldal mellett van egy sötétebb, drámaibb éle, időnként még meglepetést is okoz, de ami a legfontosabb, hogy elképesztően szórakoztató kaland. Új lehetőségek, új távlatok nyíltak a Nincs hazaúttal, és úgy tűnik, a Marvel fejesei még mindig tudják, miként kell ezt csinálni.