Múltidéző rémálom – Utolsó éjszaka a Sohóban filmkritika

A Cornetto-trilógia, a Scott Pilgrim és a Baby Driver rendezőjét lehet azzal vádolni, hogy a történet helyett gyakran a stílust helyezi a középpontba, de filmjei rendre precízen felépített, szórakoztató darabok. Az Utolsó éjszaka a Sohóban az eddigi legkomolyabb hangvételű filmje, s kíváncsian vártam, ezúttal mit hoz össze a brit fenegyerek.

Eloise (Thomasin McKenzie) Londonba költözik, hogy megvalósítsa álmát, és kitanulja a divattervezés csínját-bínját. A kollégiumi élet nem fekszik neki, így saját szobát bérel egy régi házban, ahol éjszakánként szó szerint vissza tud repülni kedvenc korszakába, a 60-as évekbe. Ekkor egy másik fiatal lány, Sandie (Anya Taylor-Joy) bőrébe bújik, és kezdetben nagyon élvezi a szerepcserét. A csillogás azonban csak a látszat, s ezt Ellie a saját bőrén tapasztalja meg. Az expozíció ígéretes, és hamar átjön, hogy bár Wright ezúttal valóban komolyabb sztorit írt, ismét a stílus fog dominálni. A történet számos másik alkotást megidéz, úgymint Polanski klasszikusát, az Iszonyatot vagy a Woody Allen-féle Éjfélkor Párizsbant. Rengeteg a potenciál ebben a felütésben, kár, hogy végül a sokféle inspirációba bukik bele. A főhős szürke kisegérként bolyong London utcáin, ám éjszakánként végre ki tud teljesedni, s igyekszik az ekkor szerzett önbizalmat a valóságba is átültetni. A kezdeti idill hamar rémálommá válik, és a konfliktus is egyre inkább bonyolódik. Ellie, Sandiehez hasonlóan az álmaiért küzd, ám amikor kiderül, hogy ezek a bizonyos vágyak félresiklottak, az újfent kihat a lány mindennapjaira. Ekkor kezdődnek a bajok a cselekménnyel, ugyanis Wright sokat akar markolni. Egyszerre idézi meg a klasszikus pszichothrillereket, kíván modern, mégis múltidéző neonoir lenni, majd belekóstol a horrorba is. A lényeg itt a kóstoláson van, mert a kész film nem áll össze koherens egésszé. A főhős édesanyjával való „kapcsolata ” magában hordozta a drámaibb, mentális problémákra fókuszáló mű lehetőségét, de ebből semmi nem lett. A képzelet és a valóság összemosásával játszó paranoiathriller-elemek a maguk módján működnek, ám a krimis szál túl suta ahhoz, hogy kellően fajsúlyossá váljon. Horrornak szimplán nem ijesztő a film, ha pedig az utolsó harmadot nézzük, végképp felvetődik a kérdés: mit akarhatott ezzel Wright? Erős nőkre koncentrál, akik kiállnak magukért, és nem akarnak az adott kor áldozataivá válni, de mindezt erősen megkérdőjelezhető eszközökkel meséli el. Kivel kéne szimpatizálni? Mi a konklúzió? A kegyelemdöfést a végső csavarok adják meg, melyek közül az elsőnek az égvilágon semmi értelme, a másodikat pedig kilométerekről lehetett látni. Az

Utolsó éjszaka a Sohóban a felrótt hibák és problémák ellenére sem egy borzalmas film. A színészek remekelnek, az élen Thomasin McKenzie-vel, a díszletek, a zene, a korrajz mind szuper, kár, hogy a kerettörténet túl sok minden akar lenni egyszerre, így végül pont, hogy üressé válik. Egy szuperül kinéző, identitászavaros műfaj- és stíluskavalkád, csak ez utóbbiakat jelen esetben nem jó értelemben kell venni. Egy szárnyait bontogató filmestől ez tisztességes próbálkozás lenne, de Edgar Wrighttól édeskevés. Olyannyira, hogy számomra az év csalódását szolgáltatta.