Frissen Zalából

2021.11.07. 13:00

Múltidéző rémálom – Utolsó éjszaka a Sohóban filmkritika

Edgar Wright az egyik legegyedibb látásmódú kortárs filmes.

Péter Zsombor

A Cornetto-trilógia, a Scott Pilgrim és a Baby Driver rendezőjét lehet azzal vádolni, hogy a történet helyett gyakran a stílust helyezi a középpontba, de filmjei rendre precízen felépített, szórakoztató darabok. Az Utolsó éjszaka a Sohóban az eddigi legkomolyabb hangvételű filmje, s kíváncsian vártam, ezúttal mit hoz össze a brit fenegyerek.

A csillogás csak látszat. Képünkön Anya Taylor-Joy és Thomasin McKenzie a filmben

Eloise (Thomasin McKenzie) Londonba költözik, hogy megvalósítsa álmát, és kitanulja a divattervezés csínját-bínját. A kollégiumi élet nem fekszik neki, így saját szobát bérel egy régi házban, ahol éjszakánként szó szerint vissza tud repülni kedvenc korszakába, a 60-as évekbe. Ekkor egy másik fiatal lány, Sandie (Anya Taylor-Joy) bőrébe bújik, és kezdetben nagyon élvezi a szerepcserét. A csillogás azonban csak a látszat, s ezt Ellie a saját bőrén tapasztalja meg. Az expozíció ígéretes, és hamar átjön, hogy bár Wright ezúttal valóban komolyabb sztorit írt, ismét a stílus fog dominálni. A történet számos másik alkotást megidéz, úgymint Polanski klasszikusát, az Iszonyatot vagy a Woody Allen-féle Éjfélkor Párizsbant. Rengeteg a potenciál ebben a felütésben, kár, hogy végül a sokféle inspirációba bukik bele. A főhős szürke kisegérként bolyong London utcáin, ám éjszakánként végre ki tud teljesedni, s igyekszik az ekkor szerzett önbizalmat a valóságba is átültetni. A kezdeti idill hamar rémálommá válik, és a konfliktus is egyre inkább bonyolódik. Ellie, Sandiehez hasonlóan az álmaiért küzd, ám amikor kiderül, hogy ezek a bizonyos vágyak félresiklottak, az újfent kihat a lány mindennapjaira. Ekkor kezdődnek a bajok a cselekménnyel, ugyanis Wright sokat akar markolni. Egyszerre idézi meg a klasszikus pszichothrillereket, kíván modern, mégis múltidéző neonoir lenni, majd belekóstol a horrorba is. A lényeg itt a kóstoláson van, mert a kész film nem áll össze koherens egésszé. A főhős édesanyjával való „kapcsolata ” magában hordozta a drámaibb, mentális problémákra fókuszáló mű lehetőségét, de ebből semmi nem lett. A képzelet és a valóság összemosásával játszó paranoiathriller-elemek a maguk módján működnek, ám a krimis szál túl suta ahhoz, hogy kellően fajsúlyossá váljon. Horrornak szimplán nem ijesztő a film, ha pedig az utolsó harmadot nézzük, végképp felvetődik a kérdés: mit akarhatott ezzel Wright? Erős nőkre koncentrál, akik kiállnak magukért, és nem akarnak az adott kor áldozataivá válni, de mindezt erősen megkérdőjelezhető eszközökkel meséli el. Kivel kéne szimpatizálni? Mi a konklúzió? A kegyelemdöfést a végső csavarok adják meg, melyek közül az elsőnek az égvilágon semmi értelme, a másodikat pedig kilométerekről lehetett látni. Az

Utolsó éjszaka a Sohóban a felrótt hibák és problémák ellenére sem egy borzalmas film. A színészek remekelnek, az élen Thomasin McKenzie-vel, a díszletek, a zene, a korrajz mind szuper, kár, hogy a kerettörténet túl sok minden akar lenni egyszerre, így végül pont, hogy üressé válik. Egy szuperül kinéző, identitászavaros műfaj- és stíluskavalkád, csak ez utóbbiakat jelen esetben nem jó értelemben kell venni. Egy szárnyait bontogató filmestől ez tisztességes próbálkozás lenne, de Edgar Wrighttól édeskevés. Olyannyira, hogy számomra az év csalódását szolgáltatta.

Ezek is érdekelhetik