Bemutatták a zalaegerszegi Nagy Betti második, Na, én léptem című kötetét

Ez a ritmus amúgy rendben is van, a költőknél általában két-három évente gyűlik össze olyan sűrű matéria, ami már nyomdafestékért kiált.

Általában. Nagy Betti azonban kamaszkori belendülése (a sokak számára meghatározó sárvári diákköltő-találkozó résztvevője Kemény István generációjának tagjaként) után pár évtizedet kihagyott. Noha írt, írókkal is találkozott, a karaktere nem az a nyomulós fajta. Talán kellett egy jó nagy fenyegető jelzés az élettől, hogy szívósabban beleálljon ebbe a költőség dologba? Lett ilyen élet-halál üzenet... Szövetségese véletlen és a Zalai Hírlap folytán lett Szálinger Balázs József Attila-díjas költő. Aki lapunkban olvasott Nagy Bettitől, s kérte, hozzuk össze ezzel a kiscsajjal. Az ifjú leány korszakról ugyan lekésett, de munkakapcsolatukra azóta nem lehet panasz, a pályatárs szerkesztője, első és szigorúságában is ráhangolt válogatója Nagy Betti verseinek. Őt idézzük, ha azt mondjuk, a szarkaz­mus, a leheletnyi nosztalgia, a köznapi szóhasználat módszerei mögött kíváncsian leselkedő szerzővel van dolgunk. Aki a mikrovilág látszólag jelentéktelen apróságaiból csomagolja ki a lényeget. A szabadság, a saját törvények működtetése, a zabolátlanság ereje tapintható, miközben tartózkodó, mi több, helyenként komolyan mizantróp ecsetvonásokat húz. „Ó, hogy utálok buszra várni,/ utálom ezt a jövés-menést körülöttem,/ utálom ezt a papás-mamás boldogságot/...” Mindig hallja a három pontot a mondat végén.

Aztán meg vállat von. Úgy tűnik fel, ez a legadekvátabb reakciója úgy az egész életre. Amikor Nagy Bettit a budapesti bemutató után a minap a megyei könyvtárban az új kötet apropóján dr. Gyenes Imre kérdései igyekeztek bemutatni a közönségnek, akkor is megnyugtatott mindenkit, nem kell nagy ügyet csinálni semmiből, egyszerűen otthagyod, ami idegesít.

Pedig van min idegeskedni. „A badacsonyi hegyben most nem kerítést,/ de bástyákat emelnek. Jó magasakat,/ hogy csak ők láthassák a tavat.”

No, igen, Badacsony. Jutalom, metafora, szomszédvita, teraszon alvás, család, sok gyerek, csúnya macska, Makkék. Nagy Betti elhiteti velünk, hogy a balatoni stranddal, meg felette ezzel a vulkáni domborulattal mindent el lehet mesélni az életről. Hiába, a lírikus érzékenység keze közé kapta a kimeríthetetlen szimbólumrendszert, nem is ereszti, mint karmolós macska (copyright Szálinger). Például: „ Itt vagyok egyedül a hegyben,/ hulló falevelek zavarják a csendet./ Itt az Isten háta mögött, ahol/ csak délig van nyitva a bolt.” Gondolnák, hogy Bettinél állandóan mérges a Badacsony?

A könyvtári beszélgetésbe kapcsolódva a szerkesztő véleményét is hallhattuk: a jelen magyar irodalmi viszonyok zavarát jelzi, hogy ez a Hang rejtve maradt a legutóbbi időkig. Nagy Bettit lassan, de biztosan fedezik fel a patinás lapok (Élet és Irodalom), holott a nettérben régóta ott tanyázik, saját blogja is van, szerepel a Spanyolnáthában, s természetesen a megyei könyvtár égisze alatt működő Deák+kert nevű portál kínálatában is. (Mit csinálsz most? című, csöndesen provokatív sorozata sokakat inspirált arra, hogy részt vegyenek a másik kedves foglalatosságban, a dolgok kiröhögésében.) A kötetbeli Tériszony sorozata meg 2020 tűpontos lenyomata lett.

Nagy Bettivel nincs könnyű dolga a moderátornak. Egyfelől úgyis megírta a versben, olvassuk el, van, amin nincs mit magyarázni, másfelől inkább kocsma, mint étterem, inkább LGT mint Kispál, inkább vidék mint Pest, és Csehország, ha utazásról van szó. De még maradunk. Várjuk a harmadikat.

A kötet címlapja, ahogy az elsőé is, a feketét és a pirosat favorizálja. Rozmán Balázs képzőművész tervezte. Tudta, mire gondolt a költő. Elvégre az édesanyja versei sorakoznak a fedlap mögött. A kötetbemutató utáni oldott kortyokat pedig a másik fiú, Misi szervírozta.