Frissen Zalából

2021.08.29. 13:00

Sem horrorként, sem társadalomkritikaként nem működik az új Kampókéz

A Clive Barker műve alapján készült Kampókéz-franchise a 90-es évek elején indult és három részt ért meg, ezek közül egyedül az 1992-es első mondható klasszikusnak a műfajban.

Péter Zsombor

A legújabb felvonás is az előd folytatása, a második és harmadik filmet figyelmen kívül hagyja. De vajon volt-e értelme feléleszteni az elfeledett városi legendát szűk 30 év után?

Yahya Abdul-Mateen II a filmben
Fotó: Jelenet a filmből

Anthony (Yahya Abdul-Mateen II) festőként dolgozik és boldogan él tárlatvezető barátnőjével. Hogy ihletet szerezzen, ellátogat a kétes hírű Cabrini-negyedbe. A lepusztult környezet azonban valami sokkal borzalmasabb dolgot is rejteget: Kampókéz legendáját. Anthony a téma megszállottja lesz és a várost ezzel egyidejűleg szörnyű gyilkosságok rázzák meg.

Kampókéz legendájától nem áll messze az afroamerikaiak szenvedésének bemutatása, melyet egy városi rémtörténetre vetítenek ki, afféle metafora gyanánt. Az 1992-es filmben ezt ízlésesen tálalták és elsősorban a történet eredetét kutatták, egy az őrületre, paranoiára építő neogótikus horrorköntösben. A 2021-es alkotásban nincs meg ez a fajta tudatos koncepció, egyszerre akar műfaji film és társadalom­kritikus fricska lenni, sikertelenül. Nia DaCosta rendező mintha mindent bele akarna sűríteni a munkájába, csak nem tudja, hogyan tegye. Pedig az írói stábban a segítségére volt az a Jordan Peele, akinek többek közt a Tűnj el-t is köszönhetjük. Elsősorban az üzenetében köszön vissza az ő stílusa, de sokkal direktebben beszél, mintsem arra szükség lenne. Előkerül a fehér felsőbbrendűség témája, illetve az Amerikában még mindig aktuális rendőri brutalitás kérdésköre. Vitathatatlanul fontos dolgok ezek, de aktuálpolitikát úgy is lehet vegyíteni a horrorral, hogy az bele- simuljon a sztoriba. Itt ellenben mintha sértett tinédzserek nyavalyognának, miközben a saját bőrükön soha nem tapasztalták meg a tényleges elnyomást.

DaCostának azért időnként eszébe jut, hogy ez egy Kampókéz-mozi, így kellene néhány olyan jelenet, amiben a tükör előtt ötször kimondják a címszereplő nevét, hogy aztán pár kaszabolás és fröccsenés kíséretében elhalálozzon néhány jelentéktelen szereplő.

Ironikus, hogy Anthony karakterével mennyire nem tudtak mit kezdeni. Aki látta az első részt, tudja, ki ő valójában, kilétét mégis olyan fordulatnak állítják be, mintha az teljesen más megvilágításba helyezné a történteket. Kampókéz karaktere viszont valóban másmilyen lett. Sokkal kevésbé misztikus, sőt a film végére nevezhetjük igazságosztónak, ami röhejesnek hatott. A záróakkord­ban felfedett motiváció szolgálhatna némi magyarázattal a miértekre, de ez a megoldás is inkább érződik légből kapottnak, mintsem megalapozottnak. Részleteiben akadnak erényei DaCosta alkotásának, a nyitány tükrös megoldásai, a hangulatos zene, a maszkok és a múltat megidéző árny­játékok remekül működnek, de minden erényre jut legalább két hátrány. A kibontatlan, felesleges mellékszálaktól kezdve a megmagyarázatlan és következetlen elemeken át a rosszul felhasznált arányokig. Horrornak bár véres, de cseppet sem ijesztő, társadalomkritikának túl szájbarágós és felszínes, karakterdrámának nem elég mély. Ezért kár volt feléleszteni egy legendát.

Sem horrorként, sem társadalomkritikaként nem működik az új Kampókéz. Képünkön Yahya Abdul-Mateen II a filmben

Ezek is érdekelhetik