Szuperhősmaraton Zack Snyder-től

Aki nem ismerné, annak röviden vázolom Az igazság ligája viszontagságos megszületését. A Warner és Zack Snyder nézet­eltérései csak a jéghegy csúcsát jelentették, erre jött a rendező lányának tragikus halála, melynek okán abbahagyta a munkálatokat, helyette Joss Whedonnak kellett befejeznie egy félkész produkciót. Az eredmény így sem lett katasztrofális, de láthatóan a meg­felelési kényszer súlya alatt roskadozó stúdiótól, illetve a teljesen más stílust képviselő Whedontól csak a tűzoltásra futotta. A rajongók követelték a Snyder cut, azaz a Snyder-vágás bemutatását, s végül csak beleálltak a dologba. Plusz 70 millió dollár és utóforgatások árán, de megérkezett a verzió, amit elviekben eredetileg mutattak volna be. Ez ott hibádzik, hogy az alkotás négy­órás, ezt pedig soha senki nem vállalná be egy szuperhősfilm esetében.

Mindenesetre a rendező kiélhette magát, a saját szájíze szerint mesélhette el a történetet. A lényeg a mondat végén van, Snyder ugyanis továbbra sem tud épkézláb módon történetet mesélni. Vizuálisan pokoli erős dolgokra képes, meglévő alapanyagból fantasztikus végeredményt tud varázsolni, de önállóan nem megy neki a kohe­rens elbeszélés. Az igazság ligája első másfél órája ennek fényében nem kifejezetten erős. A CGI helyenként egy gagyi rajzfilm színvonalát idézi, minden második jelenet tömve van lassításokkal, melyek egy idő után irritálók, így elnyújtani négyórásra a játék­időt nem nagy kunszt. A Snyder cut lényege pont az lenne, hogy az eredeti változat rohamtempója és felszínes karakterábrázolása után végre jobban megismerjük a szereplőket. Ehhez képest az első harmadban ebből semmit nem kapunk, de szerencsére a rendezőnek időben leesett, hogy nem elég lassítani és a kockákról beszélni a sikerhez.

Mivel Batmant (Ben Affleck) és Supermant (Henry Cavill) mindenki ismeri, Wonder Woman (Gal Gadot) és Aquaman (Jason Momoa) pedig már saját filmjeiben tűnt fel, két hős maradt, akit tüzetesebben kellett bemutatni. Cyborg (Ray Fisher) esetében ez remekül működött. Egyértelműen ő a legnagyobb nyertese Snyder művének. Flash (Ezra Miller) is nagyobb szerephez jut, ám az ő képességeit előszeretettel redukálják le annyira, hogy gyors, holott ennél sokkal többet tud. A végső csatánál lehetősége nyílik ezt fitogtatni, kár, hogy ilyen későn, illetve csak egy jelenet erejéig.

Ami már a mozikba került változatban is működött, és itt talán még jobb látni, az a csapat dinamikája. Szimpatikusak ezek az arcok és jól működnek együtt. Szuper érzés nézni már az előkészületeket, az ismerkedést, majd a liga megalakulását. A sötétebb tónus, a helyenként brutálisabb akciók fokozzák az élményt, ilyenkor van igazán elemében a direktor. Az epilógus kvázi egy húszperces stáblista utáni jelenetnek felel meg, tele cameókkal, melyek közt van remek és felesleges is. Ironikus, hogy Snyder verziója elviekben csak egy filmet jelent, mégis olyan a befejezés, mintha minimum egy trilógiával számoltak volna.

Hogy ennyi viszontagság után volt-e értelme kiadni ezt a változatot? Nos, igen és nem. Célszerű lett volna a kétórás mozis, illetve a négyórás jelenlegi formátum helyett egy köztes, kevesebb lassítással operáló, háromórás verziót bemutatni, mely mind a karaktereket, mind a konfliktusokat méltón kezeli. Sokkal előrébb nem vagyunk tőle, de nem bántam, hogy megnéztem, egyszeri szórakozásnak rendben volt, de akit eddig is a hideg rázott a rendező stílusától, az nem most fogja megkedvelni. A gigászi csata után pedig végre mindkét fél megpihenhet, és talán tiszta lappal indulhatunk.