Kajos Zsófia skót művészeti iskolában is tanult – A kubisták ihlették

A Kölcsey-gimnázium angol–­magyar két tannyelvű osztályából hosszú út vezetett a külföldi tanulmányokhoz. Kajos Anna Zsófia tehetségére Monok Balázs művésztanár figyelt fel még elsőben, így beajánlotta őt az Ady-gimnázium délutáni vizuális fakultációjára.

Ott Fischer György, Tóth Norbert, Frimmel Gyula és Tánczos György egyengette művészi kibontakozását. Mondhatni két gimnáziumba járt egyszerre négy éven át. Meghatározók voltak az egykori Grabowskiban töltött rajz­órák vagy a Color Arts Fesztiválon a „Könyörgöm, akasszuk fel” csoportos kiállítássorozat. Amikor Fischer György Nemesszentandrásra költözött, a fiatal lány csak átsétált hétvégéken a szomszédba némi szakmai eligazításra. Zsófiban lassan megérlelődött az elhatározás és jelentkezett a Pécsi Tudományegyetem Művészeti Karára. Sikeresen vette a gyakorlati fordulókat, ám az ötödik, utolsó rostán már nem ment át. Mert mégiscsak könnyebb számára magában az alkotói folyamatban, úgymond flow-ban lenni, mint beszélni róla. Ma sincs másként, sokkal szívesebben fest, rajzol, készít installációt a huszonnyolc éves művész, mintsem azt magyarázza, miért és hogyan születnek a művek.

– Az alkotás azért nagyon fontos nekem, mert közben magamról is rengeteget tanulok, amellett hogy el tudom magamat helyezni a jelenlegi szociális és társadalmi szférában – mondja a vonal túlsó végén Zsófia, aki jelenleg a skót városban, Elginben él. – Olyan egyszerű dolgokra gondolok, hogy például milyen formák és színek mutatnak egymás mellett jól. A művészet belülről fakad, nehéz szavakba önteni. Pár ponton múlott csak a pécsi felvételi, de nem keseredtem el, tudtam, a művészlét az én világom. Miért éppen Skócia? Részt vettem egy gimnáziumi tanulmányi kiránduláson, rabul ejtett a skót történelem, a táj, az emberek. Fél évig gyermekfelügyelőként dolgoztam, ismerkedtem a körülményekkel, majd vettem a bátorságot és itt különféle iskolákba adtam be a jelentkezési lapokat Glasgow-ba, Dundee-ba és az elgini Moray School of Artba. Közben hazajöttem, és újra nekiálltam a portfólióm elkészítésének az Ady-iskolában. Magyarországon és itt kint a nagyobb városokban az a módi, hogy specializálódni kell, én viszont nem tudtam azonnal dönteni, hogy fessek, rajzoljak, szobrászkodjam vagy a digitális média felé forduljak. Végül az elgini campuson kötöttem ki, megragadott a családias környezet, a tanítási-nevelési módszerek, a koncepció. Az első évfolyamon négy modulom volt: analóg fotográfia, digitális fényképészet, festészet és „special studies”, ami a térrel kapcsolatos munka volt. Második évben megkaptuk saját műtermünket, innentől kezdve mindenki önálló tantervet alakított ki. Egyszóval szabad kezet kaptunk. Mivel nem tanultam magyar egyetemen, nem tudom összehasonlítani a módszereket. Csupán azt tudom, hogy itt teljesedtem ki igazán. Mindig vonzódtam a kubista, geometrikus kifejezésmódhoz, a korra jellemző radikális színhasználathoz. Szak­dolgozatomban a Derrida által felállított dekonstrukcióelméletet boncolgattam, ám nem a grammatikai értelemben vett elemekre bontás, hanem az énre kivetített tudat-tudattalan binaritás együttes jelenléte és befolyása került fókuszba. Azt jártam körül, mi minden befolyásol minket a mindennapok során. A műalkotás csupán lenyomata, hogy miként látjuk magunkat a világban. Minden művemben ott van a személyes. Az installációs diplomamunkám alapján beválasztottak az Edinburgh Contemporary Art (Kortárs Művészeti) kiállításra.

– Könnyebb a művészlét, legalábbis az érvényesülés a ködös Albionban vagy Skóciá­ban?

– Nem mondanám határozottan, hogy könnyebb, inkább más. Itt végeztem, voltak kiállításaim, kaptam díjakat, de nem vagyok még befutott művész. Északon kevés a galéria, nem virágzik a mecenatúra, az emberek a nagyon egyszerű tájképeket, csendéleteket keresik. Az viszont nem én vagyok. Lehet, hogy délebbre, Angliában jobban mennének a dolgok, de oda nem vágyom. Tehát nekem is tanulni kell az érvényesülést, pont ezért vállaltam a mentorkurzuson való részvételt. Bár érdekes, mert én innen kintről látom a dolgokat, s az nem mindig ugyanaz, amit az otthoniak gondolnak. Szerintem az érdekérvényesítés személyiség, habitus kérdése, ki mennyire talpraesett, bátor és határozott. Jelenleg a kereskedelemben dolgozom menedzserként. Úgy látom, hogy Elginben nem tud elkezdődni a művészi pályám, pedig itt élek már kilenc éve. Lehet, hogy nekem is mozdulnom, változtatnom kell. Egyre inkább megfogalmazódik bennem a hazatérés gondolata.