Itt a farkas, hol a farkas – The Wolf of Snow Hollow filmkritika

A címszereplő kisváros ideális síparadicsom, ám a helyet brutális gyilkosságok rázzák meg. Az áldozatok rendre nők, az esetek pedig teliholdkor történnek. Egy elmebeteg mészáros garázdálkodik a környéken, vagy itt az ideje átírni a józan ész törvényeit, és egy mitikusabb lényre össz­pontosítani? Ezt kell kiderítenie az idegileg instabil seriffnek, John Marshallnak (Jim Cummings).

Jim Cummings nem aprózta el, a főszerep mellett ő írta és rendezte is a filmet. Ez maximálisan meglátszik rajta jó és rossz értelemben egyaránt. A The Wolf of Snow Hollow első blikkre egy mezei vérfarkasos horrornak tűnik, némi fekete humorral, de a végeredmény ennél jóval többet, mást ad. Nem tudom, mikor láttam utoljára ennyire furcsa zsánerhibridet, mely egyszerre egyensúlyoz a szörnyfilm, a fanyar poénok, illetve az egzisztenciális dráma mezsgyéjén. Ez a fajta groteszk egyveleg rengeteg embert fog eltaszítani, és csak egy szűk réteg lesz vevő rá, ki is fejtem, miért.

Horrort csak bizonyos aspektusaiban tartalmaz, ijedezni itt nem nagyon lehet. A humort gyakran profán, egymás lelkébe gázoló kiabálások szállítják, amit én speciel díjaztam, de ez a stílus könnyen megakad az emberek torkán. A harmadik s egyben legjelentősebb tényező maga Marshall karaktere. Visszaeső alkoholista, idegileg labilis alkat, rossz stresszkezelő vénával, egy szintén rendőr, betegeskedő apával (az apát a tavaly elhunyt Robert Forster játssza, akinek ez volt az utolsó szerepe), valamint egy lázadó tinédzser lánygyermekkel. Nem könnyű élethelyzet, ez vitathatatlan, de hősünk képtelen felelősséget vállalni (vagy megbirkózni vele), és önnön hibáiért is más bűnbakokat keres. Kicsit olyan, mint a mai túlérzékeny és csak végletekben gondolkodni képes társadalom kivetülése. Nehezen tolerálható, sokszor halálra idegesít, mégsem tudjuk teljes szívből utálni, inkább drukkolunk, hogy kimásszon a slamasztikából. Lehetséges, hogy csak én látom bele ezt a fajta mélyebb tartalmat, de Cummings képes volt ezt elérni, ami önmagában is nagy szó, főleg ha azt nézzük, hogy egy szimpla horrorvígjátékra számít az ember. A cselekmény feszes, mindig történik valami, igaz, sok ideje nincs is elkalandozni, elvégre a tiszta játékidő alig 80 perc. A groteszk érzelmi hullámvasút az utolsó harmadra visszatér a tettes levadászása köré, mely tartogat egy nem túl meglepő, ám frappáns csavart. Remek húzás volt ez Cummingstól, noha akadt benne szándékos félrevezetés, illetve a logikai felépítése is megkérdőjelezhető.

A kisebb átgondolatlanságok és kevésbé kibontott mellékszálak ellenére a legtöbbeknél a rendező stílusa fogja kicsapni a biztosítékot, ami teljes mértékben érthető. Én magam sem tudom, mivel fogott meg ennyire, de sikerült levennie a lábamról. A The Wolf of Snow Hollow olyan, mintha a Coen testvérek készítették volna (enyhe Fargo-áthallás), csak kevésbé letisztult és szertelenebb kivitelben. Sokrétű, változatos, igazi furcsa torzszülött, mely nevettet, elborzaszt és elgondolkodtat. Őszintén nem tudom, kinek tudnám ajánlani, de aki autentikus és különleges élményre vágyik, az adjon egy esélyt e hófödte kisváros zakkant seriffjének.