A fonás mesterségét mutatták be Gébárton

Ötven-száz éve még természetes volt, hogy a falusi asszonyok a fonóba jártak. Ezt a paraszti munkát minden lánynak meg kellett tanulnia, különben hogyan készültek volna a hozományok? Nyáron az állattartásban segítettek, télen szőttek, fontak, hímeztek. A legények szívesen telepedtek melléjük és nézték, melyik ügyes lesz majd a menyecskéjük. A fonás egyidős az emberiséggel, a legrégebbi orsók az őskorból maradtak ránk. A lábbal való hajtás a 17. század elején terjedt el. Magyarországon – főleg a manufaktúrákban – a 18. századtól használták ezeket, egészen az ipari forradalomig. Utána már csak a falusi házakban találjuk. A rokkát megénekelte az ókori görög költőnő, Szapphó, és kulcsfontosságú szerep jut az orsónak Grimm Hamupipőke című meséjében. Vagy gondoljunk Kodály Székelyfonójára.

A bödei Rózsa Péter balesete után olyan kézműves tevékenységet keresett, ami fizikailag nem megterhelő. A gyapjú barátságos anyagnak tűnt. Kapott egy zsákkal, megmosta, kutyakefével kártolta, fésülte. Készített orsót, majd bolhapiacon beszerzett rokkát pofozott használhatóvá. Mellette szövőkerettel dolgozott, s volt olyan, hogy még az ajtófélfát is igénybe vette a szövéshez.

– Évek múlva láttam, nem vagyok egyedül ebben a szakmában, egyre többen érdeklődtek a kézi fonás iránt – emlékezett a kezdetekre Rózsa Péter szövő, fonó népművész. – Bújtam a szakirodalmat, Kemendi Ágnes festőkönyvét, Csókos Varga Györgyi tanulmányait olvastam. Aztán a nagy érdeklődés miatt elindultak itt, Gébárton a fonótáborok, ahol rokkák res­taurálását, karbantartását vállaltam.

Szerencsére ma már egyre több az új eszköz, így mostanában inkább oktatom a gyapjúfeldolgozást. Szívesen tartunk foglalkozásokat gyerekeknek, felnőtteknek egyaránt.

– A család is bekapcsolódott ebbe a munkába?

– Igen, szerencsére mind a két lányomat érdekli, hogy miként lesz a gombolyagból kész termék. Nemezeltünk, szőttünk mintadarabokat. Sikerélmény, amikor a koszos gyapjútól a kész ruhadarabig, használati eszközig látjuk a folyamatot, s a szekrényben sorakoznak a sálak, sapkák, téli meleg pulóverek. Nem eladásra dolgozunk, saját örömünkre. Persze szívesen vállaljuk egyedi fonalak készítését. Például itt ez a kispárna, Horváth Éva hímezte. Különféle növényeket használunk festésre. Dióból barna, aranyvesszőből sárga, festőcsüllengből kék gombolyag készül. A vöröset a buzérból nyerjük. A fonál alapanyagát sem egyszerű megtalálni, tudni kell, hogy milyen birkát érdemes nyírni, így akár tízféle minőségű, fajtájú fonalat lehet előállítani. A textilipar az angórakecske, kasmírkecske szőrét is használja.

Rózsa Anna már egyetemista, építészmérnöknek készül, húga, Veronika végzős diák. Mindketten szakítanak időt arra, hogy részt vegyenek a kirakodóvásárokon, kézműves-bemutatókon. Ezen a szombaton Anna kísérte el édesapját.

– A szövés, fonás számunkra nem munka, szívesen csináljuk – mondta nevetve. – Alapvetően gyapjúval dolgozunk. Először tisztítjuk, kimossuk. Ezután következik a kártolás, amit hegyes fogú kefével végzünk. Így lesz csomómentes és könnyen feldolgozható a gyapjú, amit a rokkával pörgetünk, s az orsóra tekerjük fel. Az itt látható eszköz a sajátunk, könnyen mozgatható, szállítható. Most éppen egy pulcsinak valót gombolyítok. Örülök, hogy egyre többen érdeklődnek a természetes dolgok iránt. Úgy gondolom, a népi gyökereket, hagyományokat nem szabad elfelednünk.