Minden párbeszéd ablak a valóságra

Első epizód: két élemedett korú, vidéki nő tálcát hoz, a metszett pezsgőspoharakat gondosan egy asztalkára készíti, majd fotelba ül. Szemlátomást várakoznak. Csak nem Csermlényi Viktor kiérdemesült operaénekest várják? Végre megszólal a mobil. Tudják, hívóazonosító nélküli hívásra kell számítani. Kihangosítják a készüléket. Nem Csermlényi Viktor az. Hámori Gabriella művésznő üdvözli a várakozókat. Kicsit tájékozódik a körülmények felől – mintegy ismerkedve, aztán a hallgatóság előzetes regisztrációjának megfelelően egy Berzsenyi-verset mond. Búcsú Kemenesaljától. Egy kora nyári esten a kisváros egy lakásában két nő hallgatja a harmadik vers­mondását – annak talán pesti, Duna-parti lakásából. A művésznő újabb kívánságot teljesít, elhangzik A közelítő tél című vers is, majd József Attila Ódája. Megindulva a közös élménytől, ismerősként köszönnek el egymástól. Az Örkény Színház Vers csak neked! programját pezsgővel koronázza a két örkényfigura nő, és még sokáig beszélgetnek a nem mindennapi élményről, aminek részesei lehettek.

Második epizód: színész-rendező – Znamenák István – ül a zöldben, kellemes szellő szólaltatja meg a szélcsengőt, tűrhető skype-os kép, kommunikáció.

Művész úr, a versnek mi a jelentősége az irodalmi alkotások között?

– A vers mindig egy életérzés, egy adott világkép szubsztanciája. Minden vers kerek egész, maga az élet. Kimondva fura, de így van. Mindegy, hogy az Anyám tyúkja című vers-e az, vagy a Himnusz, hogy egy költő százötven verset ír, vagy ezret, az mind valahol egy élet. Nekem versfóbiám van, annak ellenére, hogy imádok verset mondani. A vers minden szava fontos. Ha csak egyet is hibázok, akár egy „és”-t, akkor úgy érzem, sérült a kerek egész, és zavarba jövök miatta. Prózai szövegnél ilyen nincs. Bakizás, kihagyás mindenkivel előfordul, de én az a típus vagyok, akit semmi nem állít meg, én el fogom mondani, amit leírtak, legfeljebb nem pont azokkal a szavakkal aznap este, ahogy egyébként más alkalmakkor szoktam. Versnél ez nem így van. Persze lehet improvizálni meg javítgatni, de akkor az ott tönkretette az estémet.

Egy haiku, egy aforizma semmi egy vershez képest?

– Egy jó haiku olyan tömény sűrítmény, mint a teaesszencia. Annyira sűrűen benne van minden egyes alkotóelem és finomság, életérzés, látásmód, világkép – az abszolút egyenrangú. Az aforizmát nem tekintem így.

Írt-ír verset?

– Igen, de nem publikusak. Ahhoz képest, hogy elolvasom egy költő verseit, nagyon rosszak. De imádok játszani a rímekkel, verslábakkal, ám nem mutatnám meg semmiképp.

Mondana három költőt, akit nagyra tart, szeret?

– Csodálatos költők vannak! Most csak magyar költőkről beszélek, mert nyelvileg nem vagyok olyan művelt, hogy a világirodalmat eredetiben olvassam. Valamennyit imádom, Weöres Sándortól Kosztolányiig, Ady Endrén át mindenkit. Aztán egy nagy szünet, és jön József Attila. A különbség számomra csak nehezen, giccsesen megfogalmazható, és nem is azt jelenti, mennyivel jobb vagy nem jobb költő. Egész egyszerűen azt érzem, mintha csak ülne egy asztalnál, fölötte a csillagos égbolt. Ez az ember csak felnyúl, levesz egy csillagot, leteszi a papírra, aztán egy másikat, és ezekből lettek a versei. Az összes többi nagyszerű és csodálatra méltó költő alkotásaihoz képest ez a különbség.

Ebben a programban kiknek a verseit mondja?

– Kosztolányit, Radnótit, Villont több, Faludy-, Mészöly-, Vörösmarty-fordításban is, Petőfit, József Attilát.

Meglepte, hogy ilyen keletje van a Vers csak neked! telefonos programjuknak?

– Meglepett volna, ha – most már hosszú évek óta – nem játszanánk az Anyám tyúkját. A mai napig telt házzal menő, kötelező versekből álló estjeinkről úgy vélekedtem, na, akkor ebből csinálunk négyet és kész! Ki kíváncsi arra, gondoltam én, hogy mi egymásutánban verseket mondunk? Ehhez képest elképesztő sikerszéria lett.

Kértek öntől valami különle­geset, miután a saját ajánlatát elmondta?

– Nem, de valaki külön szerette volna József Attilától a Ki-be ugrál-t, ami nem volt a listámon, egy úr pedig a feleségének küldte a Tétova ódát. Mindkettő jólesett, mert régen mondtam már.

Mi a gyakoribb, hogy maguknak kérnek az emberek, vagy másnak?

– Nálam általában maguknak. Másoknál meg ajándékba küldik. A program úgy alakult, hogy miután Pali (Mácsai Pál – a szerk.) kitalálta ezt az egészet, mi adtunk költőket, hogy kiket szeretnénk mondani. A költőkhöz aztán válogattunk verseket. Azt tudtam, hogy rengetegen fognak jelentkezni, de arra nem gondoltam, hogy az emberek a telefonvonal másik végén ennyire örülnek majd, és ennyire odaadóan és meghatóan figyelnek arra, amit az ember mond. Ez az egyik revelációszerű felismerés részemről az eltelt egy hónap tapasztalatai nyomán. A másik az, hogy szinte fontosabb lett nekem és számukra is az, hogy beszélgessünk is. Túl is lógok a terminusomon, 19-től 21 óráig kellene verset mondanom, de volt már, hogy háromnegyed 10-kor még beszélgettem.

Március 14. óta hogyan zajlik az élet a maga számára?

– Egy vesztegzáros Grandhotelben vagyok – meg is tudom mutatni –, ahol az, amit a kamera vesz, az én 30 négyzetméteres teraszomnak egy részlete. Ez itt a Zselici Tájvédelmi Körzet, az ott körben erdő. A ház is tartozéka a Grandhotelnek, és én itt jól vagyok. Hiányzik a színház persze, már nagyon szeretném, ha újra hagyományos módon felléphetnék, de gyanítom, ha meglátnák a kollégák, ha ide jönnének, maradnának ők is, sokáig. Van egy pajta, egy négylovas istálló. Az istállóba költöztem be – ló már sajnos nincs –, szépen rendbe van rakva, ott mondom a verseket esténként. Mintha elmennék a munkahelyemre. Hét óra előtt már lemegyek, kicsit elvagyok, aztán állok neki. Csak ügyelőre nem jut, magamnak kell mindenre ügyelnem.

Üzen valamit az olvasóknak?

– Talán ha rezonálhatnánk arra, mit is jelent „fehérek közt egy európai”.

Harmadik epizód: korrekt színidirektor – Mácsai Pál – fogadja a Skype-hívást.

Nem lepte meg magát a „Vers csak neked” sikere?

– Nem, mert világos volt, hogy a szándék, hogy valamilyen személyes módon oldjuk a magányt, a szorongást az emberekben, időszerű. Szükség van rá, jólesne. Évad eleji programunkon, az Örkény kertben már évek óta ment ez a fajta verselés, most pedig azért vettük elő – egyébként sok fejtörés után kanyarodtunk vissza hozzá –, mert a telefonbeszélgetés nem pótolja ugyan a színházi élmény összetettségét, de legalább jelen időben zajlik. A jelenlét hiányáért pedig valamennyire kárpótol az erősebb személyesség. Mi, színészek itt nem voltunk egyedül, két erős partnerünk is volt: a beszélgetőtárs, akit felhívunk, aki kérte a verset és a költő. A magyar költészet legnagyobbjait hívtuk partnerül, akiket ráadásul szeretünk. A vers­kérők is szeretik, szóval erős, közös érzelmi alap volt itt. Azt is tudtuk, hogy a jelentkezési lehetőség hamar be fog telni. 30 óra alatt így is lett. Kis technikai malőrök persze voltak, az elején lefagyott a honlap, de aztán a 2500 kérést elengedtük 2700-ig, a legvégén pedig valahol 3000 körül jártunk, mert sokan kérték a beszélgetés közben, hogy hívjunk fel még valakit.

Az irodalomban mi a vers jelentősége?

– Nehezet kérdez, mert ez végső soron érzelmi, érzéki kérdés, személyes is, nincs rá egyféle magyarázat, és aki szereti a verseket, annak ezt nem is kell magyarázni. Nekem például verset olvasni olyasféle élmény, mint belépni egy olyan terembe, térbe, világba, ahol más törvények érvényesek, mint amiket addig ismertem, más a gravitáció, más a levegő, a színek, és nagyon erős élmények érnek, érzelmiek is, és szellemiek is, és miközben ott forgok ebben a másik világban, ami maga a vers, közben mégis a közös valóságunkban is vagyok, arra is rálátok, új szemszögből, izgalmas, ismeretlen irányokból. Ez persze minden irodalommal így van. A vers sűrítmény, a valóságot egy másik, a költő által teremtett valóságba viszi át. Maga a metamorfózis is gyönyörködtet, de a módja – ami megint csak számtalanféle lehet – szintén nagy élmények forrása. Gyönyörködtet a zenéjével, a formájával, intellektuálisan is és érzékileg is. Ezer ága-boga van. Úgynevezett haszna, mint például a gereblyének, nincsen.

Különbség van aközött, hogy a verset olvassuk, azaz ketten vagyunk vele, vagy valaki mondja, és hallgatjuk?

– Természetesen, hiszen ilyenkor egy értelmezést kapok, készen. A versmondó értelmezését. És abban is gyönyörködöm. Vagy vitatkozom vele. (Hol van már a korrekt színházi direktor? Percek óta csak a szenvedélyes és inszentív inter­pretátor, a színész és gondolkodó ül a kamera előtt.) A közvetítő maga a különbség, aki éppen olyan erősen benn van a versben, mint a költő.

E programban maga is mond verset. Tudna érdekes, el nem képzelt élményről beszámolni ebben az interakcióban?

– Elég tágan képzeltem ezt, ezért igazán váratlan dolog, hogy például valaki azt mondja: na várjon, most felolvasom a saját versemet, és egy remekművet hallok, vagy azt mondja, hogy ezt most nagyon pocsékul mondta, Mácsai úr, ide hallgasson, ez nem erről szól, és mond egy új, érvényes közelítést, vagy valami másképpen váratlant mond – ilyesmi nem történt. De a beszélgetésekben beleláttunk élettörténetekbe, helyzetekbe, minden párbeszéd kis ablak volt a valóságra. Az viszont meglepett, és nagyon pozitívan, hogy milyen sok a vidéki telefonáló – több, mint a budapesti –, és hát azt gondolja az ember, hogy egy budapesti kis színház hatóköre szűkebb. Egyik legfontosabb „eredménye” az akciónak az a felismerés, hogy az egész országban ennyien számontartanak minket. Ez egyrészt nagyon jólesik, másrészt természetesen kezdenünk kell vele valamit. Az új évad elején tervezünk előállni ezzel kapcsolatos terveinkkel.

Melyik költőket választotta?

– Petőfit és Aranyt is, hogy időrendben menjek, és sok nyugatost, de választottam Nyugat utániakat, Vass Istvánt és Orbán Ottót, a kortársak közül pedig Kemény Istvánt, Takács Zsuzsát, Tóth Krisztinát.

Mit közvetítettek az emberek, mit jelent nekik ez a lehetőség, azon túl, hogy az elzártságban extra és fontos kapcsolati lehetőség állt előttük?

– Hogy tisztában vannak azzal, hogy ők fontosak, és hogy egyformák vagyunk, ők meg mi.

Könnyű volt lezárni a Vers csak neked perceit?

– Nem. Mindkettőnknek jó beszélgetni, ezért az alakult ki, hogy a verset hagyom a végére, olyankor van egy kis csönd. És akkor megköszönöm és elbúcsúzunk. De olyan is van, hogy fecsegünk tovább. 110-120 vers­mondás jutott rám összesen, ez 120 beszélgetés, ismerkedés, kapcsolat, nem is volt olyan, ami negyedóránál rövidebb lett volna, de gyakran volt hosszabb fél óránál is.

Aki költőt kér, az nem tudja, milyen vers hangzik el. Utána kérnek még mást?

– Nem nagyon kérnek, de mi mondunk. Ez általában nem egy vers, inkább kettő, gyakran három. Ha nagy vers, 7-8 perc, mondjuk a Dunánál, vagy a Hazám, vagy a Hajnali részegség, vagy Kemény István Nyakkendője, akkor inkább csak egy, de ez sem szabály. Arra szoktam reagálni, hogy ők mit mesélnek magukról, ahhoz választok verset.

Hogyan folytatódik az élete, az életünk a vesztegzár után?

– Tanulságokkal. Hogy az emberiség kicsit – és mindig csak átmenetileg – megokosodjon, ahhoz általában, sőt mindig, kell egy krízis. Most talán kevesebbet fogunk repülni, ki fogjuk használni, hogy lehet neten is kommunikálni – számomra a válság egyetlen pozitív oldala ez a felismerés, hogy a technológia kész arra, hogy okosabban éljünk –, és egy darabig talán jobban vigyázunk az egészségünkre. Ennél több változást nem remélek. Nagy kérdés számomra, hogyan használhatná a színház ezt a technológiát. Mintha túl egyszerű lenne azt mondani: amit képernyőn nézünk, az soha nem színház, ne is foglalkozzunk vele. Talán csak jobban kellene használni? Ezen töprengek, pedig én valójában múltbeli ember vagyok, előadásaimban sincs különösebb technika, kedvencem, ha egy szál színész van a színpadon, meg egy szék, vagy az sem. És mégis.

Üzenne-e valamit az olvasóknak?

– Weöres Sándor Öröklét versét.

Miért?

– Mert szeretem.