Párizsban rejtőzködött a zalai dagerrotípia

Mint azt már hírül adtuk, az unikális leletre Párizsban, a Francia Fotográfiai Társaság – Société Française de Photographie – gyűjteményében bukkant rá Fisli Éva, a Magyar Nemzeti Múzeum főmuzeológusa. A szakember tavaly ősszel végzett fotóhungarika-kutatást a gyűjtemény anonim alkotójú dagerrotípiái közt, s bukkant rá a különlegességnek számító, meglepően jó minőségű szabadtéri felvételre. Nemrégiben cikket írt felfedezéséről, amelyben – a jelenleg rendelkezésre álló adatok alapján – 1845 tájára becsüli a kép megszületését.

Az ihlető helyszín meghatározása igényelt némi kutakodást. Egyetlen támpontként pár magyar szó kínálkozott, a kép sarkában ugyanis kivehető egy cégtábla „Anisits Pál vegyeskereskedése” felirattal. A di­gitalizációnak hála, e névre rákeresve kiderült, a szálak Zalába vezetnek. Több levéltáros és muzeológus is bekapcsolódott a nyomozásba (erről a ZH február 6-ai számában írtunk), s a megyei levéltár iratanyagával sikerült is igazolni, hogy Anisits Pál 1843-tól kezdődően Zalaegerszeg különböző pontjain tartott fenn üzleteket. Az országos lapokban még 1867-ben is tett közzé hirdetést az általa Zalaegerszegen forgalmazott politúrvegyítékről.

A dagerrotípiáról készült egy digitális nagyítás, amely beazonosíthatóvá tette a helyszínt. A felvétel az akkor kétszintes Arany Bárány fogadó emeleti ablakából készült, a fényviszonyok tanúsága szerint valamely őszi vagy tavaszi vásárnapon dél­előtt. A kép jobb felső szélén a Mária Magdolna-templom lábazata, a bal sarokban pedig a városháza földszintje ábrázolódik, amelyet mindig kereskedők béreltek, a felvétel időpontjában épp Ani­sits. A pontos keltezés nem egyszerű, hiszen a kereskedő több mint két évtizedig ténykedett Zalaegerszegen, időszakonként más és más helyszínen. De vajon mikor bérelte épp a városháza földszintjét?

Ennek kiderítésére tett kísérletet Molnár András, a Magyar Nemzeti Levéltár Zala Megyei Levéltárának igazgatója.

– Áttekintettem az 1840-es évek városi tanácsi iratanyagát, azt remélve, hogy előkerül valamilyen szerződés az üzlet bérléséről, a díjfizetésről – számol be a friss fejleményekről. – Az iratok azonban 1840-től ’47-ig sajnos hiányoznak, ’47 és ’49 között pedig nem mutatkozott Anisitsra vonatkozó dokumentum. De ez sem zár ki semmit, ugyanis a bevételek tömbösítve jelennek meg, nincsenek tételesen felsorolva az egyes bérlők. Az 1850-es és 60-as évek egerszegi iratanyagának vizsgálata talán adhatna újabb támpontot, ám ez irdatlan mennyiség, az átbogarászása több időt követelne. De bármikor készült is a kép, mindenképpen fotótörténeti ritkaság, a legelső fennmaradt zalaegerszegi felvétel.

Továbbá az egyetlen zalai témájú dagerrotípia, amelyről tudomással bírnak a helybéli múzeumok. A datáláshoz a technikatörténet is szolgál adalékokkal. A lemez hátulján szereplő ötvösjegy a szakértők szerint arra utal, hogy legkorábban 1845-ben készülhetett a felvétel, s az is tudott, hogy az 1860-as évek elejére a papírképek jobbára kiszorították a költséges és körülményes dagerrotípiát.

Nem a keltezés az egyetlen talány. Nem tudhatni azt sem, ki lehetett a Zalaegerszegre tévedt dagerroti­pis­ta, vajon hány és milyen felvételt készíthetett még, továbbá miként került a becses lemez a francia gyűjteménybe. Szakmai berkekben általános megdöbbenést keltett a kép spontaneitása is. A képrögzítés hajnalán a dagerrotipisták leginkább mozdulatlan, beállított témákat, csendéleteket, portrékat fotóztak, a kezdetek kezdetén irgalmatlan hosszú, akár félórás expozíciós idővel. Az, hogy valaki egy nyüzsgő piac natúr valóságát válassza témául, enyhén szólva is formabontó. Márpedig bizonyára megfontoltan döntött a kép készítője, hiszen költséges eljárásról van szó, akkoriban nem „lövöldöztek” vaktában a fotográfusok.

Főként nem a dagerrotipisták. A technikát 1839-ben mutatta be feltalálója, a francia Daguerre. Az eljárásnak bő két évtized adatott, az 1860-as években már kezdett uralkodóvá válni a ma ismert fotóstechnika elődje. A dagerrotípia azonban valami egészen más. Egyedi műtárgy, amely a mai értelemben nem volt sokszorosítható. Negatív közbeiktatása nélkül készült, ezüstözött rézlemezre, amelynek nagysága a féltenyérnyitől a 33×43 centiméteres mamutméretig terjedt. Ez a lemez volt maga a kép. Az eljárás roppant bonyodalmas, minderről Kincses Károly fotótörténész tanulmányából tudhatunk meg részleteket. A folyamat leegyszerűsítve: az ezüstözött rézlemezt polírozták, majd egy speciális fadobozban jód (később bróm vagy klór) gőzében érzékenyítették. A fényérzékeny lemezt kamerába helyezve exponálták, ez a feltalálás idején 15-30 percig is eltartott, ám 5-6 év múltán már akár 10 másodperc alatt is készülhetett jó minőségű felvétel. A lemezre vetülő képet speciális ládában, melegített higany gőzével hívták elő. Ahol sok fény érte a lemezt, ott tapadt meg a legtöbb higany. A kényes holmit fixálták, esetleg színezték, lakkozták s üveggel fedett légmentes tokba helyezték. A felvétel, ha csak valamilyen tükrös trükköt be nem vetettek, fordított állású lett, a camera obscura törvényeit követve.

Az, hogy nem maradt fenn több ismert dagerrotípia vagy más technikával készült korai kép Zalaegerszeg ezen időszakáról, még nem jelenti azt, hogy nem is készült. Erre utal Megyeri Anna, a Göcseji Múzeum főmuzeológusa is, amikor arra kérjük, helyezze fotótörténeti foglalatba a dagerrotípiát.

– A Vasárnapi Újság című képes hetilap 1866. december 30-ai száma közölt egy metszetet Zalaegerszeg központjáról, amihez azt a megjegyzést fűzték, hogy a grafika fénykép alapján készült – fejti ki Megyeri Anna. – Ezek szerint abban az évben vagy még korábban már fotózták Zalaegerszeget, csak a felvétel elkallódott. Az új találmányoknak köszönhetően az 1860-as évek végére viszonylag elterjedtté vált a fényképezés, ám ekkor már papírképek készültek, nem olyan egyedi műtárgyak, mint a dagerrotípia. E technikák sem voltak egyszerűek, a vándorfotográfusok hatalmas társzekerekkel utaztak, szállítva az előállításhoz szükséges vegyi anyagokat.

Ezekben az években telepedett le Zalaegerszegen az első név szerint ismert fényképész, Tömöry Ferenc. A korabeli sajtó szerint nagy utazásokat tervezett, hogy megörökítse Zala megye településeit. Ezekből a felvételekből azonban egy sem maradt fenn. A most előkerült dagerrotípián kívül a három legkorábbi városkép Nagykanizsán készült. 1864-ben az úrnapi körmenetet fotózta egy ismeretlen, 1867–68 körül Franz Völker klagenfurti vándorfotográfus örökített meg vásározókat a Fő téren, s pár évvel később is született itt egy kép, alkotója ismeretlen. Családi fotók azonban szép számban születtek Zalaegerszegen is, a jelesebb famíliák kedvvel ültek Tömöry kamerája elé, akinek vizitkártya méretű képei a megfizethető kategóriába tartoztak. A felvételek jobbára műtermiek, szerepel azonban a gyűjteményünkben több szabadban készült családi felvétel is. Az egyik barnított képen Z. (Zuhanyos) Horváth Gyula látható felesége és három kisgyermeke társaságában. Az anya ölében az 1867-ben született Z. Horváth Lajos, aki Kossuth Lajos keresztfia volt.

Zalaegerszegről az első fennmaradt szabadtéri felvételt Antal Béla készítette 1894-ben, s az Arany Bárány bővítését ábrázolja. Ekkoriban már a műkedvelők is fotóztak, fennmaradt Morandini Tamás fekete-fehér felvétele 1896-ból. A látkép nyugati irányból mutatja a várost, akkor épült a főgimnázium. A korai fotók témái közül kiemelkedik a zalaegerszegi ipartestület zászlóavatási ceremóniája. Az attraktív pillanatokat 1900. augusztus 20-án fotózta Antal Béla.

– Hatalmas ünnepség volt, amelyről több kép is fennmaradt, bár csak jóval később kerültek be a gyűjteményünkbe – folytatja Megyeri Anna. – A büszke iparosok zászlóavatási ünnepségét a főtéren megörökítő fotó az ötvenes években került hozzánk, majd 70 évvel később, tavaly bukkant fel egy újabb felvétel ugyanarról az eseményről. Ez a kép az ünnepség után készült, s azt mutatja, amint az iparosok a fából ácsolt kaszaházi hídon, cigánybanda kíséretével vonulnak mulatni a közeli vendéglőbe. Ez a példa s a Párizsban felbukkant szenzációs dagerrotípia is azt bizonyítja, hogy felbecsülhetetlen értékek lappanganak még, várnak felfedezőkre.