Korompay H. János, az MTA doktora az első Keresztury-díjas

Az alapító szándék szerint a díj az irodalomtudomány területén kiemelkedő tevékenység elismerésére jött létre, átadására először 2020-ban kerülhetett sor, a továbbiakban pedig kétévente születik majd döntés odaítéléséről.

A Keresztury Dezső-díjat első ízben a magyar kultúra napja alkalmából rendezett városi ünnepségen adta át a polgármester, Balaicz Zoltán a díjjal járó, Szabolcs Péter Munkácsy-díjas szobrászművész által készített plakettel és pénzjutalommal. A díjazott Korompay H. János, a Magyar Tudományos Akadémia doktora, emeritus kutatóprofesszor. Irodalomtörténeti, iro­da­lomtudományi munkásságának méltatása kitért arra, hogy az Arany János összes művei kritikai kiadása Keresztury Dezső munkásságának is része volt, 1996 után pedig ‒ az ő halálát követően ‒ Korompay H. Jánosnak volt köszönhető, hogy az utolsó kötetek megjelentetésével a sorozatot sikeresen befejezhették.

A professzor 60. születésnapja alkalmából kollégái tollából 2007-ben született kiadvány érdekesnél érdekesebb tanulmányokat tartalmaz. Kirajzolódik belőle egy szerény, szerteágazó tudással rendelkező, nagy munkabírású tudós képe, aki csupa olyan kutatót vonzott magához, aki szenvedélyesen űzi hivatását.

A kötet címe többjelentésű: Aranyozás. A köszöntő sorok utalnak rá, hogy akkor már megjelent a magyar irodalomtörténeti kutatás nagyszabású vállalkozásának, az Arany János Összes Művei kritikai kiadásának XVII. kötete, melynek sajtó alá rendezését Korompay H. János végezte el. Sáfrán Györgyi halálakor a sorozat félbeszakadt, új munkatársi gárdát kellett szervezni a nagylélegzetű munka folytatására.

Utal a cím a szakmai értelmű „Aranyozásra”, Arannyal való foglalkozásra. Utalhat az aranyra, mint a díjak közül a legértékesebbre, Korompay professzor szakmai tevékenységét méltatandó. Utal arra is, hogy a húsz évvel korábban lezajlott súlyos betegség árnya szétoszolt, s mindez hogyan aranyozhatta be a munkaközösség mindennapjait.

Lapozgatok egy másik, 2019-ben született, különleges címével az olvasó figyelmét, érdeklődését rögtön magára vonó tanulmánykötetet. Csodálnám, ha meghökkenés nélkül siklatna át rajta a tekintetet: „Bénúlt idegre zsongító hatás” – Arany-tanulmányok. Korompay H. János a szerző, a lapokon csaknem 50 év Arany Jánossal foglalkozó írásai.

A zalaegerszegi díjátadás napján, körülöttünk társasági beszélgetés kellemes duruzsolása közben volt mód faggatni az első Keresztury Dezső-díjast.

– Professzor úr, hogyan indult az ön pályája, mi vezette a magyar‒francia szak felé?

– Családi hagyomány. Van a családban egy francia és egy angol vonal, én a franciát követtem. Nagyapám, Horváth János is magyar‒francia szakos volt. Négyen vagyunk testvérek, az egyik nővérem és magam is így indultam. Aztán a Francia Tanszékre kerültem, és ott megismertem az ugyancsak magyar‒francia szakos feleségemet. Megvan tehát az előzmény is, és annak következménye is! ‒ mondja kedves szarkazmussal. ‒ Az egyik fiunk Franciaországban él, és a magyar‒francia kapcsolatokat nemcsak irodalmi, hanem családi vonatkozásban is ápolja.

– Volt-e valamilyen jelen­tős fordulópont, amikor a fran­ci­a preferencia a magyar felé váltott?

– Tizennyolc esztendeig tanítottam a Francia Tanszéken, doktori disszertációm témája Baudelaire első magyar műfordításai voltak. Ezen a ponton léptem be talán legmélyebbre a francia‒magyar kapcsolatok történetébe. Az Irodalomtörténeti Intézet (ami később kapta meg az Irodalomtudományi jelzőt) akkoriban folytatta a magyar kritikatörténet köteteinek kutatását. Tarnai Andor vezetése alatt az 1840-es évek szakaszát kaptam meg, erről írt könyvemben a magyar‒francia kapcsolatok is jelentős szerepet játszottak.

– Hogy alakult aztán az a körülmény, hogy ön lett az Arany János összes művei kritikai kiadása szerkesztője, szervezője és kutatója?

– Ismertem Sáfrán Györgyit, aki Arany levelezésének első két kötetét rendezte sajtó alá, már komoly beteg volt, mikor megkért, hogy folytassam a sorozatot. Ennek a kérésnek lehetetlen volt nem megfelelni, hisz az egyetemen Németh G. Béla tanítványaként sokat tanultam Arany Jánosról, a szakdolgozatomat is róla írtam. A XVII. és a XIX. kötetet én rendeztem sajtó alá, a XVIII. pedig debreceni kollégám, Új Imre munkája.

– Hogyan lehet biztosítani egy ilyen hosszú időintervallumot felölelő tudományos munka minőségének egyenletességét, egységességét? Hi­szen a munka kezdete még 1951-re datálódott!

– A tizenkilenc kötet mire elkészült, már a magyar textológia történetévé is vált! Voinovich Géza (Arany János fiának, Lászlónak halála után az özvegy férje lett) első hat kötetének jegyzetei részben az 1920-as évektől a háborúig születtek meg. Akadályként ott volt az ötvenes évek ideológiája, és szakmai problémák is felmerültek. Összekeveredett a kritikai kiadás fogalma a népszerűsítéssel, és minden jó szándék ellenére a kiadás nem betűhív. Nekünk össze kellett gyűjteni a munkára alkalmas kutatókat, és amikor elkezdtünk dolgozni, akkor már a számítógép is ott volt, változott az elmélet, gazdagodott a szakanyag, és a technika is megváltozott. Nem véletlen, hogy nagyon eklektikus lett a tizenkilenc kötet. Így nekiláttunk a korszerű változatnak, és már három kötetet kiadtunk. Rendkívül jó az alkotóközösség, a különböző intézményekben tanító kollégáink révén az az anyag, amit a kutatásban találunk, szinte azonnal hozzáférhetővé válik az egyetemi oktatás számára.

– Az új kiadás már nem is viseli az „összes” jelzőt, címe Arany János munkái…

– Igen, annál is inkább, mert a költő több munkája elveszett, megsemmisült.

– Van Arany Jánosnak olyan műve, amit nagyon szeret?

– Nehéz…, mindig az, amit éppen olvasok.

– Megtudhatom, hogy a 2019-ben megjelent tanulmánykötetének miért az a címe, ami; mi az oka, hogy Arany Széchenyi emlékezete című versének azt a sorát választotta?

– Nagyon személyes oka is van… Volt egy nagy betegségem, és nagyon sokat segített… ‒ elakad a szó.

– Arany, a kutatás, a munka, vagy épp ez a vers?

– Azt hiszem, nem lehet rangsorolni ‒ nyeri vissza hangját a professzor. – Mindegyik, valamennyi, sőt még más is.

– Professzor úr, mi a jelentősége Arany Jánosnak a magyar kultúrában?

– Az Arany János emlékévet mindenki akarta, határon belül és túl, nem emlékszem senkire, aki ellenezte volna a 2017-es rendezvényeket, így a hároméves előkészület, majd az emlékév során a mindig békítő Arany testamentuma valósult meg.

Az új, zalaegerszegi alapítású díj kapcsán természetesen szót váltottunk Korompay H. János és a díjnak nevet adó Keresztury Dezső kapcsolatáról is.

– Ismerte ön személyesen Keresztury Dezsőt?

– Hallgattam óráit az egyetemen, de családilag is volt kapcsolatunk: az Eötvös Kollégiumban tanítványa volt Horváth Jánosnak, a róla írt könyvemben Keresztury Dezső neve gyakran szerepel; a nagyapám sírjánál ő mondta a búcsúztatást. Édesapámat is közelről ismerte. Az általa szerkesztett Arany János összes művei című kritikai kiadás az én munkámmal fejeződött be. Kapcsolódásaink így nagyon összetettek.

– Mit szólt hozzá, mikor megtudta, hogy ön lesz a díjazott?

– Nagyon meglepődtem. Engem is megkérdezett igazgatónk, Kecskeméti Gábor, hogy kit ajánlok a díjra, és én Dávidházi Pétert javasoltam. Ezzel részemről le volt zárva a kérdés, azután pedig nagy volt a meglepetésem.

Egy díj rangját sok tényező befolyásolja. Szerepet játszik abban a díj alapítóinak a szándéka, az elnevezés, de az is, hogy milyen kvalitások mentén történik a díj első odaítélése. A Zalaegerszeg Megyei Jogú Város újonnan alapított díjának első odaítéléséről döntő grémium magasra helyezte a lécet.