Merő Béla életeinek közös morzsalékai

„Az elmúlt fél évszázadra vonatkozó színháztörténeti kutatás súlyos mulasztása, hogy a struktúrán kívüli színházi kezdeményezések rekonstruálása, összefogó elemzése, dokumentálása ez idáig elmaradt, … holott látható, az új gondolatokat, illetve esztétikát kereső műhelyek, alkotócsoportok vizsgálata nélkül nem alakítható érvényes történeti összegzés” – írta Nánay István színháztörténész, kritikus tavaly a Volt egyszer egy… Reflex Színpad című könyv ajánlójában. A kötetet Merő Béla jegyzi, az amatőr színjátszás hazai nagy korszakát meghatározó, általa vezetett zalaegerszegi együttes történetét dolgozva fel.

Nem mondom, hogy a minapi találkozó vállalkozhatott volna arra, hogy az alternatív, kőszínházon kívüli színjátszás szerepét tisztázza, de mivel az Orgonabeli beszélgetés alanya Merő Béla volt, a Reflex annak ellenére főszerepet játszott, hogy a színházesztéta rendező határon belül és kívül több társulatban is vezető feladatokat vállalt az elmúlt közel fél évszázadban.

– Apám matematika-fizika szakos tanár volt, értelemszerűen nem nézte túl jó szemmel a művészetek iránti érdeklődésemet, anyám viszont kitűnő szavaló volt – a zsúfolásig telt Orgona presszó aznap esti közönsége tanúsíthatja. Merő Bélán óvatosan kell megnyomni egy-egy érdeklődő kérdéssel az emlékezés gombjait, áradó mesefolyammal kell számolnunk, ha így teszünk.

A színházhoz a filmezésen és az irodalmon, illetve már a katonaságnál szervezett színjátszáson át vezetett az út, míg a szekszárdi fiatalember megérkezett Zalaegerszegre, a megyei művelődési központba. A hetvenes évek eleje már életben találja a Reflex Színpadot, amely minden vonatkozásban előképe lett az 1982-ban létrehozott zalaegerszegi Hevesi Sándor Színháznak. Jogosan, hiszen nemzetközi és hazai seregszemlék díjait seperték be, s a zalai közönségsikerek sem maradtak el. De azt is tudni kell, akkoriban egy-egy előadás betiltása olykor nagyobb rangot jelentett, mintha szériában játszottak volna félházak előtt. A mondandó súlyát érzékelve a közéleti-politikai környezet könnyen némaságra kényszerítette a csapatot.

– Az akkori tanácsi és pártvezetők, épp a korábbi konfliktusok miatt, vonakodva, de bevontak a kőszínház megszervezésbe, én utaztam el Szegedre, szólítottam meg Ruszt József rendezőt, akiről előtte beszéltem a zalaegerszegi tanácselnöknek, Kustos Lajosnak. Egyetértett. A dokumentumaim között őrzöm az erre vonatkozó iratokat.

A Reflex és a Hevesi kapcsolata kezdetben az együttműködés talaján mozgott. „A rendszerváltás sodort el bennünket”, szólt az ő és Lorenzo (Lőrincz Kálmán) jóvoltából zenés estté avanzsált találkán Kardos Endre Bozi válasza. Mindketten alapítói voltak a Reflexnek, sőt, kezdetben a Hevesi zenei igényeit is kiszolgálták, az előévad darabjaihoz zenét is írtak.

– A zalaegerszegi színházbeli státuszom a Nyári Színház indulásával, illetve annak ürügyével szűnt meg, noha a munkámat sosem tudták leértékelni – mesélte Merő Béla, aki habitusából adódóan nemigen hajlott a kompromisszumokra, életpályá­ja akár a kirúgások története is lehetne.

– Nem fizetett túl nagy árat, hiszen kényszerű távozásokkal lehetőségektől zárta el magát?

– Tudja, mindennap borotválkozom. Jólesik nyugodtan a tükörbe nézni. Nem kenyerem a megalkuvás, azt másra hagyom. A szabadság, a függetlenség számomra többet ér, mint a betagozódás, a belesimulás.

„Úgy élem meg, hogy létrehozó vagyok, ha van feladat, megyek, mint a tank, ami, ha megvan a cél, kényelmetlenné válik…”

– Minek tulajdonítja, hogy szinte mindenhol tüske lett a döntéshozók szemében?

– Úgy élem meg, hogy létrehozó vagyok: ha van egy feladat, az megtalál, megyek mint a tank, amire aztán, amikor megvan a cél, már nincs szükség, kényelmetlen lesz. A megálmodott produktum hol kárpótol, hol nem. Nem mondom, hogy nem örülnék az elismerésnek, vagy netán a munkát igazoló díjnak…

Pedig – mint elmondta – kétgyermekes családapaként a het­venes évek közepétől napról napra biztosítani kellett a megélhetést. (Jól sikerült: nagyobbik fia lézerfizikus, jelenleg Berlinben; a kisebbik számítógépes szakember, de mivel itthon nem kapott elfogadható állást, Ausztriában dolgozik egy gyárban.)

– A Peer Gynt női szereplője után szelíd Solvejgként beszél a feleségéről…

– Nagy tűrőképességű ember Ágnes. Kitartott mellettem, bármi is történt velünk. Rettenetes ember vagyok.

Előfordult, azt mondták rá, éppolyan, mint az apja.

– Kérdeztem is tőle, mit csináltál te Egerszegen, azt sem tudtam, hogy jártál itt! Kiderült, érettségi elnök volt egy gimnáziumban, a diákok egymásról másoltak, ezt ő észrevette, s hiába kérték, nem hagyta megvesztegetni magát. A hetvenes évek egerszegi pártvezetői között akadt, aki abba az osztályba járt…

Miért tüske olykor a színház? Mert élő erő, élő közönség előtt veszélyes fórum, szögezi le.

A művészi szabadság aranyfedezete a tudás. Merő Béla Szombathelyen, Pécsett, Debrecenben és Budapesten szerzett diplomákat, doktorátust 1990-ben. A Hevesiből 2002-ben rúgták ki. De hát ő olyan ember, aki mindenhol színjátszást lát.

– Egerszeg, benne az Erdei Színház és a bábszínház mellett Zalaszentgrót, Egervár, Kőszeg, mi több, Herszon, Kijev, Székelyudvarhely, s 12 éve Békéscsaba szerepel az úti célok között…

– Egervár szintén a Hevesit alapozta, a szórakoztató darabok mellett ütőképes előadások születtek inspiratív környezetben. Udvaros Dorottya és hasonlóan jól csengő nevek fémjelezték a színvonalat. Szerénytelenség nélkül állíthatom, Zalaszentgrót pedig a korának legjobb színészképzője volt, az Országos Színjátszó és Rendező Táborban a szakma legjobbjai tanítottak.

Ha beleolvasunk a színész középgeneráció interjúiba, mindenki említi a szentgróti tábort, ahol eldőlt a pályaválasztás.

A kőszegi nyári játékok Hollósi Frigyessel, Molnár Piroskával, Ujlaki Dénessel, Jordán Tamással, Fehér Annával ajándékozták meg a közönséget és a jó szemű egerszegi rendezőt. Mígnem 1998-ban Erdélyben találjuk, ahol mi mást csinál, mint színházat alapít. Ebben most nem szaladunk előre, hiszen megírta a sztorit, az Egy színházalapítás viszontagságai című kötet (személyes dedikációjában jelzi, élete modellértékű morzsaléka) borítója ugyanolyan kockás füzet hangulatú, mint a Reflexről szólóé. Október 15-én kerül a közönség elé, budapesti bemutatóval indítva. Az előszóban a kezdeteknél jelen lévő Stracula Attila marosvásárhelyi színikritikus így ír: „a bürokrácia beidegződései néha kafkai helyzetekbe sodorták a kezdeményezőt…”

Mi a kapocs Erdélyhez?

– Szüleim nem a mai Magyarország területén születtek. Apám Zólyomban, a Felvidéken, anyám az erdélyi Székelyderzsen. De csak felnőttként, a saját családommal láttam először apám szülőházát. Anyám rokonait rendszeresen látogattuk Marosvásárhelyen az ötvenes években is. Aztán az erdélyi származású Horváth Károllyal és Zalányi Gyulával jutottam ismét arrafelé. A marosvásárhelyi színi akadémia volt az első kapocs, vizsgaelőadásként az Equust rendeztem.

A hiányos és elégtelen feltételek miatt 2000 őszén lemondott, az Újhelyi Híradó lap szimbolikusnak tartotta, hogy éppen a magyar dráma napján adta be a lemondását.

Békéscsabán végre megtalálta a számítását, vagy lenyugodott a folyton lázadó elme?

– Én választok darabokat, a közönség visszajelzései igazolnak. Persze minden színháznak olyan közönsége van, amilyet megérdemel, s ez fordítva is igaz.

Firtattuk: egy művész esetében a létrehozott alkotást kell vizsgálni, vagy érdemes mindazt a hatást, ami az alkotót éri?

– Mindkettő érvényes. Szüleim, barátaim, iskoláim hatása bennem van, miközben egy-egy előadásnak ezek ismerete nélkül is meg kell állnia a lábán.

– Az úgynevezett nagy generáció tagjának tekinthető 1948-as születésével. Minek tulajdonítja a kritikus közéleti érzékenységet?

– Minket az 1968-as európai diáklázadások neveltek. Mondandónk van az élet politika adta kereteiről, bárki bármilyen korban is beszélne le erről.