A zalaegerszegi Vadrózsák Dalkör a nulláról indult újra

– Magunkra maradtunk, volt művészeti vezetőnk nem vállalta tovább a gardírozásunkat, ráadásul nyolc főre csappant az énekkar létszáma. Csak vergődtünk, az is felvetődött, megszüntetik a dalkört. Már majdnem feladtuk, amikor, mint a fuldoklónak a mentőöv, érkezett a jó hír, Kardos Endre Bozi vállalta a pallérozásunkat. Már a gödör alján voltunk, nem hittük, hogy újra fel tudunk pörögni. Féléves kemény munka kellett hozzá – árulta el Büki József, a dalkör lelkes tagja.

Kardos Endre Boziról inkább a megzenésített versek, az underground, a blues, a rock jut elsőre az ember eszébe, mintsem a népzene, pedig az alternatív zenekarok, a Sziámi, a Hétrét, a Kis-hétrét mellett immár húsz éve oszlopos tagja és művészeti vezetője a Dobronaki Nótázóknak is. A szlovéniai dalkör a nevük sugallata ellenére nem magyar nótákat, hanem népdalokat szólaltat meg. Igaz, kicsit „kardosítva”, a formabontó zenei kísérettel. Amúgy a zalaegerszegiek énekkari próbáján is kéznél volt a fuvola, s Lőrincz Kálmán Lorenzo jóvoltából pengett a gitár is – borítékolhatjuk hát, hogy a Vadrózsák is hasonlóan izgalmas fellépések elé néznek.

– Az még odébb van. Bár közben, éppen a Zalai Hírlapnak köszönhetően, hat fővel gyarapodott a dalkör. Az újoncok sincsenek nagy hátrányban, ugyanis a többiekkel is szinte mindent „elölről” kellett kezdenünk – tette hozzá Kardos Endre Bozi. – A korábbi vezetőjük ugyanis megtiltotta, hogy az általa összeállított népdalcsokrokat, melyek az ő szellemi termékei, bárhol előadjuk. Még úgy sem kaptunk engedélyt, hogy előtte mindig bemondanánk, kinek az érdeme a dalfüzér összeállítása. Tehát itt áll egy 18 éves énekkar, szinte üres kézzel. Kitartó kemény munka után viszont már van két „saját” népdalcsokrunk.

– Méghozzá egy izgalmas mátyusföldi és egy zalai összeállítás. Ezzel már akár pódiumra is állhatnának…

– Akkor mondhatjuk, hogy újra színpadképesek vagyunk, ha legalább négy dalcsokrunk lesz. A Zalai Építők Móricz Zsigmond Művelődési Egyesülete, amelynek keretében működik a dalkör, felkérésére már sikerrel szerepeltünk a ház adventi koncertjén.

Egyébként nem égetem le a dalkört, addig nem engedem közönség elé, amíg nem százszázalékos.

– Hol tartanak most?

– Jók. Csak bátortalanok. Nem elég „tökösek”. Istenigazából a nyári szünet óta gyúrjuk, de még néha fel kell őket rázni, s bevallom, az ügy érdekében nem riadok vissza egy kis jóindulatú pimaszkodástól sem. De már kezdik megszokni a stílusomat, és jól reagálnak. Korábbi életükben sok versenyen szerepeltek sikerrel, van a vitrinjükben Aranypáva díj és számos egyéb serleg, de ezúttal nem akarunk „minősülő” kórus lenni. A legfontosabb a népdal szeretete és az éneklés öröme. A cél, hogy minél többen minél tovább maradjanak közel a zenéhez. Nem a díjakra görcsösen készülődve akarjuk tölteni az időnket, szeretnénk minél többeket megajándékozni a népdalokkal, s a közönséggel együtt közösséget teremteni. A népzenébe is lehet úgy különlegességeket csempészni, hogy attól nem sérül az eredetisége. A színpadon minden szereplést érdekessé kell tenni, hagyni kell valami jelet, amiről majd emlékeznek ránk, amivel meg tudnak majd különböztetni bennünket a sok, amúgy tökéletes, kiváló kórustól.

Kardos Endre Bozit ismerve ebben nem lesz hiba, mint ahogy a próbákon sincs egyetlen unalmas perc sem. Persze szó sem lehet lazításról, hibázásról, hamis hangról, de a lelkesedés ragályos, sodorja magával a szelídebb lelkű dalnokokat is.

– Szerettük a korábbi karvezetőnket, de már nem nyalogatjuk a sebeinket. Megszoktuk Bozit a magával ragadó temperamentumával. Igaza van. Nincs önbizalmunk. Nem vagyunk elég bátrak. De igyekszünk – így a dalkör doyenje, Takács Antal.