A pipacs vajon kit érdekel?! – A nagykanizsai Kotnyek István kiállítása

A 70 esztendős sokoldalú (festő, szobrász, fotográfus és filmes) művész kiállítása a Magyar Plakát Házban látható még legalább egy hónapig – s érdemes is rá időt szánni, mert az maga az idő. Párhuzamos időutazás, mely egyszerre öleli fel Kotnyek István művészi alakváltozásait és az emberiség, illetve a társadalom, de még inkább a közösség (vissza)fejlődését.

– A címet én adtam a kiállításnak, az alapötlet onnét jött, hogy amikor megyek az utcán és találkozom a barátaimmal, ismerőseimmel, akkor gyakran megkérdezik tőlem: Pista, festegetsz még? – bocsátotta előre Kotnyek István. – Nyilván azt tudakolják, festek-e most is, de a szóbeli megfogalmazás – főleg, ha csak úgy összefutunk – mindig pongyolább. A „festegetsz még” pejoratív értelmű is lehet, hozzá lehetne gondolni azt is, hogy „na, te vén bolond”, de abban bízom, hogy erről szó nincs… – mondta nevetve. – Viszont címnek tökéletes, mert az emberek felkapják rá a fejüket. Ez is volt a célom, próbáltam poénosra venni a dolgot. S érdemes beszélni arról is, mitől retrospektív a kiállítás – mert nem az. Én szívesebben használom a tömörített változat kifejezést. Nemcsak azért, mert közelebb jár az igazsághoz, hiszen az egész életművet egy-egy alkotó esetében lehetetlen bemutatni, hanem azért is, mert reflektál korunkra. A ma embere ugyanis mindent azonnal, lehetőleg könnyített, „emészthető” formában, tömörítve, rapid módon (és még folytathatnám a sort, de minek…) akar megkapni.

S hogy mit kap a néző a „tömörített változatból”? Gyakorlatilag mindent, a teljesség szándékával válogatott villanásokat a kotnyeki fejlődéstörténetből. A tárlat 1964-es alkotásokkal indul, ezek a 2. osztályos gimnazista művei, akit rajztanára, Boros Antal terelgetett a művészet felé. A fiatal Kotnyek István a fővárosban tanult tovább dekoratőrnek, és szakmájához mindvégig hű maradt. Az iskolában olyan erős és újszerű inspirációk érték, amelyektől művészi kifejezőkészsége ugrásszerűen fejlődött. Ez az „ifjúkori avantgárdban” teljesedett ki, melynek képei már a jellegzetes Kotnyek-látásmódot tükrözik. A művészi életpálya 3. fázisa a plein air jegyében készült festményeket termett, a 4. pedig az érett Kotnyek szürrealista, impresszionista alkotásait mutatja be. A művészt itt már kifejezetten a szimbolikus látásmód jellemzi. Ebből a sorból a Claude Monet ihlette, hozzá parafrázisként visszanyúló A pipacs kaszálása című festmény emelhető ki. Monet híres volt arról, hogy imádta a pipacsot, a gyönyörű piros virágú növény számos alkotásán megjelent. Ám akkor még lehetett gyönyörködni a nyíló pipacsokban. A mai ember? Jön a damilossal, és kíméletlenül tarra kaszálja a területet. Mert a magas fű szégyen, a golfpálya a trendi. A pipacs meg kit érdekel?! Hasonlóan polgárpukkasztó, dekadens stílusban idézte meg többek közt Gustav Klimtet, a freskófestő Fra Angelicót, Ambrogio Lorenzettit és Rippl-Rónai Józsefet is. Utóbbit azzal a címmel: Rippl-Rónai már nem kukoricázik…

– A híres magyar művész érdekes ecsetkezelési technikáját, amikor egymás mellé húzott egyet-egyet az ecsettel, „kukoricás” stílusnak hívták, mert arra emlékeztetett, ahogy a csövön sorakoznak a kukoricaszemek – magyarázta. – Egy idő után ezt abbahagyta az „öreg”, és aztán már sima felülettel dolgozott – ezért a szó- és képjáték, mert a festményen Rippl-Rónai már csak pipázik…

A kiállítás – és az életmű – hozzánk legközelebb eső szakasza pedig egyértelműen napjaink elmagányosodásáról, a közösségek széteséséről, a technikai vívmányok társadalomra gyakorolt negatív hatásairól szól. Így jelenhetnek meg a festményeken a napelemek, asztali PC-k, tabletek, okostelefonok. Példának okáért: Leonardo hermelines hölgye mobiltelefont tart a kezében, láthatjuk, milyen a mobiltelefonra eső eső (itt sem véletlen a szójáték), a kint felejtett, éjfekete kijelzőjű tablet pedig magáért beszél – ez sajnos manapság utópia, mert vajon ki veszítené el a tabletjét? Pont ez a csavar benne: ilyen nincs, azonnal, már a második pillanatban elkezdjük keresni, miközben azt hetek, hónapok alatt sem vesszük észre, hogy eltávolodunk attól, akiért addig esetleg az életünket adtuk volna.

– Bevallom, nekem nincs nemhogy okos-, de mobiltelefonom sem, csak vezetékes, aki akar, elér azon is – magyarázta a nagykanizsai művész. – Számítógépem is csak most lett. Ezzel együtt nem azt mondom, hogy a tabletek és az okostelefonok hiá­bavaló vívmányok, dehogyis. Csak arra próbálok figyelmeztetni a képeimmel, hogy vigyázni kell a használatukkal, mert feleslegessé teszik a gondolkodást. Ha az agy már nincs kényszerítve például a telefonszámok megőrzésére vagy a regiszterből való kikeresésére, hiszen egy gombnyomásra előhívhatók a készülék memóriájából, az hosszú távon a gondolkodás leépüléséhez vezet. Engem ez a világ nyomaszt.

Kotnyek István kétségkívül sokoldalú művész. Az ember azt hinné, vígan meg tud élni a művészetéből. Nos, megpróbálta – nem sikerült.

– Van egy rossz tulajdonságom: nem szívesen elégítem ki a közízlést – tárta szét a karját. – Erre a kis időre pedig már nem akarok megváltozni.