Költészet Világnapja: Íme, olvasóink legszebb versei!

Minden kedves olvasónknak köszönjük a beküldött munkákat!

Lakatosné Szakmándi Erika

Üzenet

Figyelem! Fontos üzeneted érkezett!

Pattanj székedből most fel,

a virtuális világod hagyd el!

Porold le a hátizsákod,

tegyél bele sok finomságot!

Persze, anyát, apát is hívjad,

öreg csontra, mint gyógyír, úgy hat.

Hagyják a verdát a garázsban,

apa pumpáljon levegőt a drót szamárba!

Otthon Blöki kutya se maradjon,

a friss levegőből ő is harapjon!

A kis csapat indulásra kész,

ugorj a nyeregbe, suhanj, mint a szél!

Ha nyitott szemmel jársz,

sok szépségre rátalálsz.

Halkan haladj, meg-megállj!

Ne zavard meg az erdő nyugalmát!

Ha megrezzen egy-egy bokor,

figyelmedet fokozd!

Itt egy kisnyúl reszketve lapul,

ott róka sunyít ravaszul.

Fürge méhek szorgoskodnak,

trillázó madarak koncertet adnak.

Vedd nyakadba a világot,

s szerezhetsz még száz barátot!

Sok szép élményt összegyűjthetsz,

a tablet is felejtős lesz.

Frissen, fitten ébredsz majd fel,

s a leckét sem felejted el.

Ha szépségre fogékony szívvel jársz,

a világ visszamosolyog rád.

Munkácsi Zsolt

Árnyak

Hová lettetek,

Dédanyám kendő alá rejtett ráncai,

Vékony, sápadtan csontos karjai,

Puszedli illatú vasárnapjai,

Vályogházának apró ablakai?

Mi lett véletek,

Nagyanyám őszintén szerető kezei,

Ünnepi ebédet kínáló, porcukros delei,

A mindenséget termő kertjei,

Harangok hangjai, kacagó szemei?

Hová tüntetek,

Jó anyám éberen vigyázó nézése,

Parancsa, tiltása, áldása, kérése,

Hogy tapossa utam, szapora lépése,

Munkáját végezze, korai kelése?

El miért mentetek,

Barátim, s lettetek közönytől fásultak,

Lustán elhagyva, kik mindenre ráuntak,

Irigyen néztek ti önzően kábultak,

Az őszinte ölelést megromló áruknak?

Miért e kérdések?

Mert úgy élek már arra sem képesen,

Hogy napjaim töltsem egy gondolattól mentesen,

Múltam árnyai közt keservesen,

Bújócskát játszani a halállal, 41 évesen.

Munkácsi Zsolt

Fiamnak

Ha arra gondolok hogy voltak,

Hős férfiak, apák,

Kik vívtak temérdek csatát,

Mára már holtak!

Ha eszembe jut hogy vitték,

Más miatt bőrüket,

Elhagyva szerető nőjüket,

Mégis elhitték!

Ha felötlik bennem hogy noha,

Tudták mégis állták,

Vad háborúk átkát,

Karjuk nem ölelt soha!

Ha tudom hány eltökélt akarat,

Végezte a padlón,

Sírva sírba tartón,

Nem halltak szerető szavakat!

Ha álmodom vérkérges markukat,

Túl harcon s tivornyán,

Bajtársak csontjain tiporván,

Elhagyva zokogó sarjukat.

Hiszem mert ez a hit éltet,

Az eltűnt hadak kora,

Nem jön vissza soha,

Fájdalom nem sérti majd élted.

S arra kérem Istent hogy bírjam,

Jó felé vezetni kezed,

És elmondani egyszer neked,

Mennyire szeretlek Fiam!

Munkácsi Zsolt

Május

Öngyilkos május, holnap elvérzel,

Senkit sem érdekel majd mit érzel,

Te is tudod, fertőző vagy,

Meghal a test, és elvész az agy.

Bomlott az elméd és bűzlesz,

Ahol feltűnsz, pusztító tűz lesz,

Testedben hordod és kórokozol,

Miközben részegen szórakozol.

Vajúdásod a rózsaszín természet,

Mit megszülsz az lesz az enyészet,

Egyszerre szeretsz és megcsalsz,

Vége a reménynek ha meghalsz.

Tudd meg, őrülten vártalak téged,

Tántorgok bénán mint ki részeg,

Haláltusád mégis erőt ad,

Tudom, a szerelem te vagy magad.

Munkácsi Zsolt

Tél

Kabátjáért nyúl és elköszön az avar,

Áporodott lehelete jeges szelet kavar.

Delet izzad a nap, mire áttör a ködön,

Szétfröccsent árnyéka elterül a kövön.

A dohos szagú emlékek szilánkosra törnek,

Jégbörtönbe zárva, rabjául a földnek.

Sápadt fehér csókját biggyeszti a tájra,

Az elmúlás dermedt csendet köp a fákra.

Szürke tónusba fordul az utolsó pipacs a réten,

S halálfélelem lesz úrrá az irgalmatlan télen.

Márkus Katalin

Hónapsoroló mondóka

Januárban nagy a hó,

készülhet a hógolyó.

Februárban fú a szél,

meleg kabát sokat ér.

Márciusban süt a Nap,

a hóvirág kibújhat.

Áprilisban jön a nyúl,

piros tojás elgurul.

Májusban tavasz van,

kint vagyunk a szabadban.

Júniusban jön a nyár,

meleg már a napsugár.

Júliusban aratunk,

szaporodik a magunk.

Augusztusban pihenünk,

egész nap csak henyélünk.

Szeptemberben berregnek,

iskolába csengetnek.

Októberben gesztenye,

koppanhat a fejünkre.

Novemberben jön a tél,

havat hord a hideg szél.

Decemberben karácsony,

csengő cseng a faágon.

Márkus Katalin

Cinke vers

Ablakomhoz repül a cinege madár,

kopogtatott kis csőrével,

újra itt van már.

Tavasz óta nem láttam

a kicsi madarat,

almafáink lombja között

töltötte a nyarat.

Talált hernyót, szöcskét,

pókot, – önellátó lett,

tojásait kiköltötte,

büszke mama lett.

Az őszi szél már elfújta

a faleveleket,

Jaj! a sok-sok hernyó, szöcske,

mind-mind oda lett.

Terülj-terülj asztalka most

ablakpárkányom,

ide-oda röpköd, s ugrik,

sok kis menzásom.

Jóllakottan elrepülnek

a gyümölcsfa ágra,

ha éhesek, visszatérnek

az ingyen konyhára.

Így telik el minden évben

a zord hideg Tél,

tavasszal a cinkéimnek,

mindig lába kél.

Márkus Katalin

Plakát sors

Egy hajléktalan fogatlan száját eltátva,

olvassa e sorokat.

Plakát hirdeti, igyál tejet sokat,

s nem törik majd a csontozat!

Alma roppanjon fogaid alatt,

saláta levéltől biztos karcsú maradsz!

Ereszcsatorna mellett láng lobban,

csak egy kevés hamu marad.

Körülnéz a hajléktalan,

majd lassan tovább halad.

Fogatlan száján sunyi vigyor,

éjjeli menedéken vár reá

a tömegnyomor.

Márkus Katalin

Rend(kívüli) hóangyal

Feles pohár a kezében,

majd indulhat a meló,

sok hó esett éjjel,

van lapátolni való.

Csuklik az istenadta,

szinte bele remeg,

még egy felest leküld

talán, minden rendben lesz.

Fogatlan szájából

pálinkaszag árad,

egy falatnyi kolbász

jól esik fojtásnak.

Ismétli még párszor,

mikor úgy gondolja,

evés, ivás után

kezdődhet a munka!

Lapátnyél a barátja

mellyel botladozik, egy

nyakatekert mozdulat,

s a hóban elnyúlik.

Kezeit széttárva

hóangyalt imitál,

szerencse a barátja,

mert valaki rátalál.

Márkus Katalin

Régi történet

Versben mesélem, igaz történetem,

ha rá gondolok, könnybe lábad szemem.

Többes számban írom, mert én is babáztam,

drága jó Anyánkat mindig utánoztam.

Apró gyermek voltam, mikor testvérem született,

szegények voltunk, sok mindenre nem tellett.

Babakocsink nem volt, csak álmodtunk róla,

sóvárogva néztük, ha valaki tolta.

A babával naponta sétálni indultunk,

hogy meg ne fázzon, betakargattuk.

Nagymamától örökölt rojtos nagykendő,

így előkerült a fiók mélyéről.

Egy mozdulat, s Anyánk vállát fedte,

ölében a babát is jól melegítette.

Én egy kisebb kendővel babámat takartam,

így indultunk sétálni végig a faluban.

Lassú léptekkel, ringatózva mentünk,

a babák aludtak, mi halkan beszélgettünk.

Ha kíváncsi nénikék kendő mögé néztek,

én azt nem szerettem, féltettem öcsémet.

Ahogy tél vége felé nőnek a nappalok,

úgy a testvérem is szépen gyarapodott.

Nem fért már bele a rojtos nagykendőbe,

így az visszakerült a fiók mélyére.

Tarsoly Tamás

TÉLI NAPFÉNY

Csorgatott méz, halott fákon.

Élet ígéretét csillantja,

minden ágon.

Nem halál ez súgja nékik

csak mély álom.

Hát aludjatok fényesen,

én addig csak játszom.

Játszom szerelmesen

álmot s jövőt,

jövendölök néktek

tavaszt s nyáridőt.

Életet adó tavaszt,

zölden harsogót.

Nyarat, fényben

fürdőt, gazdagot.

Aztán majd megint jövök,

én súgom az altatót,

az álomra, az új

télre valót.

Tarsoly Tamás

Őszi hegy

Olvadt arany a domboldal,

Bíbor hullámokat vetve.

A napnak ma ilyen a kedve.

A tőkék aranyat sírnak,

nem törölve szemüket,

a nyarat még nem feledve.

Itt bujkál még a nyár

édes ízeket emlegetve,

levelek aranyát élvezve.

Bár talmi ábránd,

felejt jövendőt, mintha

minden most születne.

Ne féljetek,

súgja hazudva, halkan,

nem múlik semmi.

Főleg nem rajtam.

Az idő a hazug,

nem én!

Az olvadt arany hazugság,

édesen folyik szája szegletén.

Tarsoly Tamás

NÁDBESZÉD

Susogva, halkan álmodik

a nád, mély titkait őrizve

a víznek, csak a szél felesel vele,

mielőtt nekivág az égnek.

A nádi rigó sem cserfel most,

csak hallgatja,

hogy a levelek zenélnek.

Megőrzi titkát a suttogó

beszédnek,

nem adja ki azt,

a közelgő télnek.

Tarsoly Tamás

AHOGY KAKUKK SZÓL

Csillagok szeretete,

ahogy kakukk szól a fán,

az arcomra tapadó ökörnyál,

sok sok kis semmiség, ez mind

az élet s csodája, mit kínál.

Vágyhatok e másra,

még több csodára,

ha kelletem magam neki?

Lám itt vagyok

s szemem van a látásra,

esendő testem,

nem vár romlásra.

Aranyból szőtt álmaimat nem adom,

kellenek még azok nagyon.

Hitet kell fonnom,

ez most minden gondolatom, gondom.

Táncolok hát perdülve új síkokon,

a bánat nekem most utált rokon.

Csak vígan, csak vígan,

mit érdekelne az

ami a síron túl van?

Csodákra várva még itt vagyok,

ahogy a kakukk szól a fán

s arcomra tapad

a csillanó ökörnyál.

Tarsoly Tamás

ŐSZI ETŰD

Sápatag koronáját öltötte

magára reggel a nap.

A még kéklő ég alatt,

őszi felhők űzik tova

a nyarat.

Fakó koldusként

ballag az égen,

tán még biceg is,

ha sokáig nézem.

Fogyó melegét már,

alig – alig érzem.

Felhőkből dunnát csavar

maga köré este,

mintha vacogna.

Álmosan botorkál

az éj felé,

öregember módra.