Kiscinkénk – most múlt 14

Kicsit jobbra, kicsit hátra, majd balra – mintha direkt rám nézne? – elfogódottság nélkül fogadja a tapsot. Nem kisfiú, nem ifjú, épp félúton. Tizennégy.

A zongorához ül, megigazgatja a zakó ujját és az ing mandzsettáját a csuklóján, egy pár pillanat koncentráció, és felhangzanak kezei alatt Giuseppe Domenico Scarlatti olasz barokk zeneszerző szonátái. Derű és könnyedség az arcán, természetesség a billentyűk felett pergő ujjakban, csak jönnek, jönnek a hangok, szinte maguktól. Tiszta, világos, élénk hangzás. Jó, Scarlatti könnyed és játékos, tulajdonképpen „gyakorlatnak” is titulálta szonátáit, épp egy fiatalembernek valók, nem olyan lehetetlen feladat beleélni magát a hangulatukba.

Szünet után azonban egészen más jön. Nem a 2-4 perces csembaló, hanem Beethoven és Schubert szonáták. Rendes három tételesek, nem a Scarlatti jellegzetességű rövid, kétrészes, de egytételes kompozíciók. Nézem elhűlve az érettséget, amivel megszólaltatja az ifjú művész a darabokat. Nem Misi ő már, régen kijár a teljesítménye szerint a Mihály, de lehet, hogy számára az még komolykodó lenne?

Látom, ahogy az 2015-ös újévi, New York-i koncerten az Avery Fisher Hallban (2016-ban átnevezték: David Geffen Hall) 2700 néző fogadja ovációval a karmesterhez konvencionálisan üdvözlésre odasiető szólistát, ahogy a zenekar is bekapcsolódik ebbe, majd ahogy a zongorához ül, és indul a Mozart zongoraverseny.

Látom a tévéinterjút, amiben Weiszer Alinda műsorvezető – számomra kicsit túl sokáig – ragaszkodik saját elképzeléséhez, és mindenáron tudni akarja, mitől szokott szomorú lenni a derűsnek, átgondoltnak, tájékozottnak látszó udvarias fiú, aki az unszolás ellenére mégis őrizni tudja a spontaneitást, és én a tévé előtt ülve örülök, hogy tartja frontvonalait, s nem tárulkozik ki.

Hiszen róla a művészete beszél.

Örülhet, aki már hallhatta, láthatta – mint most a telt házas hangversenyterem hallgatósága Zalaegerszegen. A közelgő franciaországi fellépése programját élvezhettük.

Jelenség, és én magamban Boros Mihálynak hívom.

Szolgálati közlemény: az ifjú zongoraművész olykor a nézőtéren épp mellettem ülő bagodi nagymamája szemét kereste… Miközben figyeltem, ahogy bejön, körülnéz, leül, felkészül, leüti az első billentyűket, s hallgattam zongorajátékát, a kis cinkék jártak az eszemben, kik körülnézve kopogtatják a fák, ágak kérgét, magától értetődő módon, természetesen. Mint ahogy ő játszik a hangszerén.