Könyvbemutató: Odze György író history-fiction műfajú regénye gróf Andrássy Gyula miniszterelnökről

A tavaszi bemutatók, a könyvheti debütálás után egy kellemes októberi napon érkezett el Zalaegerszegre, a Deák Ferenc Megyei és Városi Könyvtárba a könyv és Tihanyban élő szerzője, akit a régi barát, Verebes István faggatott – nemcsak az új regényéről. 

Elsőként adódott a kérdés, honnan Odze György érdeklődése a magyar történelem kétségkívül különleges alakja, Andrássy Gyula (1823 – 1890) iránt?
Régi mániája, mondta az író, már 1988-ban kapott hozzá inspirációt, amikor diplomáciai szolgálatból hazatérve a Magyar Tudományos Akadémia kötelékében találkozhatott Kosáry Domokos (1913-2007) nagy tekintélyű történésszel (akiről talán sokan nem tudják, Kosáryné Réz Lola lektűríró fia). Az akadémikus hívta fel a figyelmét a magyar történelem virágzó korszakának államférfijára, akit meg nem énekelt alakként aposztrofált. „A történeti munkákat úgyse olvassa senki, maga író, írjon róla”, szólt Kosáry javaslata, s lám, ha több évtized után is, de megszületett a regény a birodalmi integráció és a magyar szuverenitás közti keskeny pallón egyensúlyozó grófról.

Regény nem a történeti hűséget választja abszolút zsinórmértéknek, kiegészíti azt azzal a képpel, amely a szerzőben kialakult a széles műveltségű, Magyarországot Európába terelgető, Budapestet legalább küllemében az európai világvárosokhoz felzárkóztatni óhajtó politikusról. Ebbe a képbe belefér a bizonyosságként kezelt szerelem is, amit Erzsébet királyné iránt érzett a magyar gróf, s ami Odze György szerint be is teljesedett. E feltevés a korszak romantikus és szívós toposza. Könnyen lehet, hogy a történészek csóválják a fejüket, dehát egy regény legendaképző erejével szemben nemigen lehet szikáran érvelni. Ugyane sugallat nyomán utaztatta az építészet iránt érdeklődő, „építészmániás” hősét Londonba, annak ellenére, hogy források nem szólnak ilyesféle tapasztalatszerzésről. De akár el is mehetett volna, a személyiségéből, az ambícióiból fakadhatott volna. 

A könyv szerkezetét tekintve egyfelől visszaemlékezés. Andrássy Gyula 1888-ban, az Akadémia tiszteleti tagságának átvétele után törzshelyén, a Centrál kávéház teraszán elmeséli életének négy legizgalmasabb évét. A regény másik szála a Pesti Napló vezető újságírójának, Völgyes Ernőnek sorsa. Völgyes nexusban volt Andrássyval.

Mint megtudtuk, Odze György kapott megjegyzést a bulvárközeli feldolgozásért, amit ő dicséretnek vett, bízva abban, hogy az ízléses nyelvezet, a meseszövés hasznára válik az olvasónak, mert az írás ugyan boldogság a számára, de azért nem baj, ha el is olvassák, amit ír. „Nem a fióknak írok”, mondta. 

Az ismertség, a népszerűség és a siker szabálytalanul jár kéz a kézben, erre saját történettel szolgált: az első könyve után rém büszke volt, ám amikor bement a könyvesboltba és Odze Györgyöt keresett, az eladó lehűtötte, „ilyen nevű nem dolgozik itt”.

A zalaegerszegi könyvbemutatón számos, az életútjából következő téma került terítékre. A világjárt író Verebes István érdeklődő kérdéseire válaszolva mesélhetett a külországi szolgálatairól, amelynek néhány éve, különösen az EU-csatlakozásunkhoz közeliek mintha kissé megidézték volna Andrássy korát. Amikor a kompromisszum elsősorban pozitív tartalommal töltődött. Odze György maga is tanult elfogadni a más kultúrát, megérteni a más értékrendet, meglátni az idegen szépségét. Állomáshelyei közül kiemelte Londont, ahol épp Verebes Istvánnal élhette át a bizalom természetességét. A vasútállomáson szolgálatot teljesítő vasutas zsebből megtérítette a nem működő italautomata által elnyelt fontjukat, fel sem tételezve, hogy nyerészkedni akarnának. Apróság, miniatűr életkép, benne a magyar és a brit – eltérő előjelű – csodálkozással. „Kína titka megfejthetetlen, Finnország a legkorrektebb, India a legnehezebb”, emelte a tétet mosolyogva aznap Odze György.