Dr. Benyó Marianna főiskolai tanárra emlékeztek tisztelői a megyei könyvtárban

Olvasóink ismerhetik a nevét, hiszen a középiskolai és főiskolai nyelvtanár, idegenvezető a nyolcvanas évek óta rendszeresen szerzőnk volt, életképeket, irodalmi recenziókat, külföldi cikkfordításokat köszönhetünk neki.

Benyó Marianna szeptemberi halála azért is megdöbbentő, mert a széles tájékozottságú, mindenre kíváncsi elme, az öt nyelven beszélő pedagógus, a kultúra és a művészetek ismerője a hírek szerint a korunk népbetegségének számító, a szellemet kikezdő betegség áldozata lett.
Az emlékeződélutánt szervező volt kolléga, Bérces Edit, a ma már egyetemi rangú zalaegerszegi kar munkatársa elsőként a Zalaszentgróton angolul elhangzott temetési beszédéből idézett: „Dr. Benyó Marianna elment. Számomra ez nem csak azt jelenti, hogy a nyomtatott zalaegerszegi telefonkönyv  következő kiadásában többé nem követik egymást a neveink. Egy világ tűnt el vele, egy játékos mesevilág. Benyó Marianna számomra „pillangó professzor”. Mozgása, beszéde, mosolya mind -mind olyan könnyedséget sugárzott, mint a pillangók. Az utcán, utazáskor, értekezleteken és összejöveteleken is nagy érdeklődéssel közeledett barátai, tanítványai és kollégái iránt... Jóindulatú, vidám, segítőkész, nagy tudású, orosz, német , francia, angol nyelvet beszélő, barátságos, jólelkű, mosolygós, életszerető, kissé naiv barátot, sporttársat, táltos tanárt, tolmácsot, idegenvezetőt, kollégát, egykori tanszéki osztályvezetőt veszítettünk el. Fő munkahelye, a főiskola, később egyetem mellett az egerszegi fedett uszoda, a Deák Ferenc Megyei Könyvtár és az Ady Mozi számított második otthonának.”

Ezután Benyó Marianna a főiskola indulására is visszaemlékező szövegét ismerték meg a termet megtöltő emlékezők. Ez az írás a felsőoktatási intézmény Tóth József egykori főigazgató szerkesztette emlékkönyvében található, s felvillantja a szerző sport iránti rajongását, amikor  elbeszéli, annak idején szakszervezeti uszodabérlettel is rendelkezett az oktatói kar.
A megyei könyvtár Marianna kedvéért járatott néhány külföldi lapot, a könyvtár nagy szerepet töltött be az életében, a betegség első tüneteire is ott figyeltek fel.

A barátok, kollégák közül Simon Rózsa,  Vedres Csabáné, Vassné Lendvai Márta  a kirándulásokról, az uszodai találkozásokról mesélt: Párizsban 10-18 órán át belefeledkeztek a múzeumokba Marianna jóvoltából.

Dr. Jármai Erzsébet, az egyetem volt tanszékvezetője, dékánhelyettese levelet küldött Budapestről, amelyből megtudtuk, egykori tanítványból lett oktató kolléga, aki a lányát is Marianna után nevezte el. „A Zrínyi-gimnáziumban  mindenkivel egyformán bánt, kedves volt és szigorú. Szívesen tanultuk a nyelvet. Úgy tudott mesélni, hogy a német kultúrát, irodalmat is becsempészte az órára. Soha nem unatkoztunk, és soha nem féltünk tőle. Egy alkalommal megríkattuk, mert  elmentünk az óra előtt.  Marianna másnap sírva jött be, nagyon megbántódott, hogy ezt tettük vele, hiszen ő mindig jó volt hozzánk. Akkor nagyon szégyelltem magam. Mariannához négyen jártunk a vizslaparki lakásába. Emlékszem, milyen finom ízléssel rendezte. Antik tálaló szekrény volt a nappaliban, a hozzáillő nagy ebédlőasztalt ültük körül. Főzött nekünk teát, amit szép porcelán csészékből iszogattunk.”  
Horváthné Bencze Irén olvasta fel Kosztolányi Dezső Akarsz-e játszani című versét, kedvenc költeményét: „Akarsz-e élni, élni mindörökkön,/ játékban élni, mely valóra vált?/ Virágok közt feküdni lenn a földön/ s akarsz, akarsz-e játszani halált?”

Megidéződött a Megmaradt Alice-nak című 2014-es film Alzheimer-kórban szenvedő tanárnője, aki egy helyütt azt mondja: „tanulom a veszteség művészetét”. Bérces Edit hozzátette, amikor Mariannát látogatták, mindig így búcsúzott: „Ne sajnáljatok!”  
Edith Morris, az egykori kolléga és barát pedig ezt üzente Angliából: „Nevessetek is, ha rá emlékeztek. Mindig így tettünk mi is, amikor kirándultunk. Igazából bárhol tudtunk kacagni vele.”