Beszélgetés dr. Nagy Lászlóval, az intaházai pszichiátriai rehabilitációs osztály vezetőjével

Benedek István orvos, író, polihisztor legismertebb könyvét, Az aranyketrecet szenzációként olvastuk annak idején – több hazai kiadást, és más nyelven való megjelenést is megért. A könyvbeli történések az ötvenes években Intaházán zajlanak – a Vas megyei valamikori uradalmi kastély épületében, mintegy 10 hektárnyi területen, a környező településektől távol – betekintést adva egy akkor kísérleti szándékkal létrehozott, humanisztikus szemléletű pszichiátriai intézmény életébe, ahol a gyógyításra szorulók és gyógyítóik gyakorlatilag együtt éltek.

Az intézmény létrehozása és későbbi működtetése során a pszichiátriatörténet izgalmas egyéniségei kaptak szerepet:  a pszichoanalízis első női képviselői közé tartozó, tragikus sorsú pszichiáter, Hajdu Lilly, az Országos Ideg- és Elmegyógyintézet akkori főorvosa, Gimes Miklós édesanyja, az alapító főorvos dr. Benedek István,  Kis-Vámosi József, majd dr. Goldschmidt Dénes.

Az intézmény életében szerepet játszottak ismert, jelentős alkotók is – ki kezeltként, ki ápolóként, ki speciális terápia képviselőjeként, ki vendégként – Mérei Ferenc, Erdélyi Ildikó, Weöres Sándor, Károlyi Amy, Polcz Alaine, Bagdy Emőke, Hajnóczy Péter, Karinthy Gábor, Petri György, vagy Kormos István.

Ma dr. Nagy László József főorvos – pszichiáter, pszichoterapeuta – vezeti az intézményt. Augusztusban, a 70 éves fennállásra emlékezve egésznapos, kultúrprogramokkal keretezett konferenciát rendeztek, ebből az alkalomból kértem interjúra a főorvost. Az intaházai Pszichiátriai és Addiktológiai Rehabilitációs Osztály ma a Markusovszky Egyetemi Oktatókórház egyik osztályaként működik, illetve az ELTE PPK Pszichológiai Intézet klinikai gyakorlóhelye.

– Milyen jelentősége van intézményük életében a 70. évfordulónak?

– Intaháza életében nagyon sokat számít a hagyomány. A kezdetektől – 1952 – fogva dokumentálva van a története. Benedek István híres könyve, az Aranyketrec nyomán ivódott be a köztudatba ez az intézmény. Az elmúlt hetven évben sokat változott a pszichiátria. Sok vonatkozásban más diagnosztikus kategóriák mentén gondolkodunk, más terápiás lehetőségek állnak rendelkezésünkre, ennek következtében változott a betegségek lefolyása, prognózisa is, de itt továbbra is stabilan képviseljük azt a fajta attitűdöt, mely nem üzemként működteti a kórházi intézményt, hanem terápiás közösségként, ahol a közösséget nemcsak a páciensek, hanem a kezelő személyzet is jelenti. E terápiás kultúrát annak ellenére képviseljük és biztosítjuk, hogy a társadalmi környezet komoly változásaival is összefüggően mi már nem élünk az intézmény területén – korábban a személyzet családostól itt élt – , illetve csak olyan munkaterápiás tevékenységeket működtethetünk, melyek nem ütköznek gazdasági szabályozók előírásaiba, továbbá általános pszichiáter- és szakápolóhiány van az országban.

A speciális gyógyító szakma ma is számon tartja, hogy a másik emberhez, a segítségre szoruló, a beteg emberhez való odafordulás, az attitűd változatlanul, mindvégig jelen van Intaháza életében. E terápiás kultúrát, ennek a hagyományát tradícióként szeretné továbbvinni az intézmény.

– Több mint húsz éve dolgozik itt, főorvosként. Mit talált vonzónak az itteni intézmény vezetésében?

– Egy sokkal nagyobb, más fenntartású szociális intézményből kerültem ide, Intaházára, ahol az intézményt fémjelzik a főorvosok: Benedek István után Goldschmidt Dénes – akinek kiváló szakmai tevékenységét nem kérdőjelezte meg, inkább továbbgondolásra késztette később feltárt III/III-as ügynök volta, aztán Kis-Vámosi József – ő az alkohológia felé tágította az ellátást. Az általunk képviselt terápiás attitűdön azt értem, hogy a gyógyítás sohasem egyszereplős folyamat. Nem arról van szó, hogy van a gyógyító, aki mindent tud, és megmondja, mit, hogy kell csinálni, tudja a jó mondatot, vagy a szükséges gyógyszert. Ez kapcsolati folyamatot jelent, még azoknak az eltéréseknek a gyógyításában is, amelyek alapvetően gyógyszeres kezelést igényelnek. Nem feltétlenül kell életvitelszerűen bent lenni, itt lakni a professzionális segítőknek az intézményben ahhoz, hogy megvalósítható legyen ez az együtt tevékenykedő, spontán módon nagyon variábilis interperszonális helyzeteket eredményező miliő. Az emberi kapcsolatok így is pontosan olyan változatos módon bukkannak fel, mint bármely esetben, amikor két ember találkozik és hat egymásra. Ezek a helyzetek teszik lehetővé, hogy a felbukkanó diszharmóniák folyamatosan korrigálódjanak. Ez egy visszajelző közeget jelent, amelyben mindenki a saját elakadásaival, ügyetlenségeivel, merevségeivel van jelen, amelyben valaki – vagy valakik, többen is – óvatosan visszajelzik ezeket. Goldschmidt szavaival élve, a kapcsolati mikrojelenségek teszik lehetővé a korrekciót. Nem feltétlenül a verbalitás szintjén zajlik, nem utasítások, rendelkezések formájában, hanem a legtágabb értelmű metakommunikációban. Sok idő, szemléletformáló megbeszélés, személyzeti csoport szükséges ahhoz, hogy a személyzet által képviselt Intaháza, mint egy nagyjából egységes kötődési pont biztosítson terápiás felületet a pácienseink számára.

A 70. évforduló alkalmából tartott intaházai rendezvény egyik fő üzenete is a fentiekre irányult. Az első előadás a gyógyító kötődésről szólt, a második – párbeszéd formájában – a gyógyító  kórházról. A kötődés első eleme az anya-gyermek kapcsolat világa, ott alapozódik meg személyiségfejlődésünk – ezen a metaforán keresztül a kórház lehetne az a kötődési pont, ahol a terápiás hatás elérhető.

– A pácienseink önként jönnek hozzánk – folytatta a főorvos –,  tehát eleve motiváltak az együttműködésre. Az úgynevezett „első interjú“ során átbeszéljük a problémájukat, hogy miben szeretnének továbblépni és hogy ezekben a (gyakran nagyon szerteágazó) problémákban hogyan tud Intaháza, az intaházai közösség segíteni. Ennek alapján készítünk terápiás tervet és kötünk terápiás szerződést. Kérjük, hogy kapcsolódjanak be az osztály életébe, a csoportokba, a nagycsoportok, munkaterápiás foglalkozások mindennapjaiba. Értékteremtő és értékközvetítő – ezáltal korrektív hatású – az a terápiás szövet, miliő, amit nem csak a személyzet, hanem a változó időpontokban felvett, s a terápiába bekapcsolódó páciensek alakítanak. Hasonlóan, mint amikor csecsemőként megszerezzük első, meghatározó mintáinkat arra vonatkozóan, hogy megnyilvánulásaink milyen reakciókra késztetik a környezetünket – kezdetben leggyakrabban az anyát – a terápia folyamán is működésbe lép ez a fajta tapasztalat: hogy bánunk egymással, a páciensekkel. Az ismétlődő korrigáló kapcsolati tapasztalatok alakítják az önmagunkról, a világról alkotott tapasztalatainkat, az úgynevezett implicit kapcsolati tudást, ami minden pszichoterápia alapja.

Csajka Gábor Cipryan néhány sora: „...visszük a szagot az ujjacskánkon, úgy visszük, mintha tüzet adnánk, el ne fújja a szél!...” volt a 70. születésnapi rendezvény mottója, amivel Intaháza tradícióinak továbbvitelére, és kicsit a korai kapcsolatok, a korai kötődés világára is szerettek volna utalni.

– Eszembe jut Tarkovszkij két zseniális filmje is, a Nosztalgia meg az Áldozathozatal – mondta Nagy László. – Előbbiben egy férfi a leomlott templom ablakában pislákoló gyertyáról nagy nehezen, többszöri próbálkozás után tudja meggyújtani gyertyáját, hogy aztán bukdácsolva tovább vigye a lángot a huzatos romok között. Utóbbiban kopár, sziklás tengerparton kiszáradt fát ültető férfit látunk. A kisfiához beszél, aki segít neki kövekkel kitámasztani a fát. Arról mesél, hogy két szerzetes valamikor  – éppen úgy, mint ők most  – elültetett egy kiszáradt fát. Az idősebb azzal bízta meg a tanítványát, hogy mostantól mindennap öntözze meg azt a kiszáradt, kopár fát. S a fa egyszer csak – évek múltán – valóban kirügyezett...