Belmondotól Örvényeshegyig – Badacsonyi Tamással az értékteremtésről (videó)

De mi az apropója annak, hogy a zalai kis falucskában, a Zalacsányhoz tartozó Örvényeshegyen éppen róla beszélgetünk? A zalaegerszegi születésű Badacsonyi Tamás közösségi oldalán emlékezett meg a közelmúltban elhunyt színészről, ez adta a találkozó ötletét.

Vendéglátónk kedvesen fogad, s már az időpont-egyeztetésnél leszögezte, nem szeretne glóriát a feje köré, tényleg csak tiszteletből osztotta meg Alain Delonnal közös fényképét és a hozzájuk kapcsolódó sztorit. Szinte szürreális a jelenet, ugyan mi kötné össze a zalai települést Franciaországgal és Budapesttel? A közös kapocs nem más, mint Tamás, aki a Magyar Televízióban sugárzott Friderikusz Show egyik munkatársa volt egy ideig. Az 1997. szeptember 25-i adás akkoriban világszámnak számított, ugyanis a két színészlegenda addig nem szerepelt közös talkshow-ban. A 21 éves Tamás kreativitásának és rátermettségének nem kevés szerepe volt annak létrejöttében.

– Zalaegerszegen születtem, szeretem a várost, az akkori Ságvári-gimnáziumba (ma Kölcsey) jártam, ahol erős volt a nyelvi képzés – mondta Tamás, miközben felesége, Niki finom fenyőrügyszörppel kínált minket, majd elindult Hévízre a gyerekekért. – Két tan­nyelvű, jó közösségű osztályba jártam, második év végén többen ösztöndíjakra pályáztunk. Ennek köszönhetően egy évre jó néhányan külföldre kerültünk. Én az Amerikai Egyesült Államokba, Ohio egyik kisvárosába repültem. Az ottani középiskola jól felszerelt tévéstúdióval rendelkezett, ahol megtanultam a televíziózás alapjait – a hangosítást, világosítást, vágást, interjúkészítést, miközben heti műsorokat készítettünk. Amikor hazajöttem, az egerszegi gimnáziumban is elindítottuk az iskolatévét. Nagy szó volt, amikor Geszti Péter a tornatermünkben vezette az Ász tehetségkutató egyik részét, s mi is elkészítettük saját interjúinkat a stábbal és a műsorvezetővel, a profi vágáshoz a Zalaegerszegi Televízióhoz kéredzkedtünk be. Érettségi után a Színház- és Filmművészeti Főiskolára szerettem volna menni operatőr-vágó szakra, ám a szüleim azt tanácsolták, biztos, hagyományos szakmával kezdjem. Felvettek az ELTE Állam- és Jogtudományi Karára, jogászképzésre, de már az első évben próbáltam bekerülni a Magyar Televízióba, ami nehezen ment.

Mi hozta az áttörést?

– Az angol- és francianyelv-­tudásom volt az útlevél a tévébe. Először tolmácsolással és fordítással kerestem pénzt, például tolmácsoltam a parlamentben Göncz Árpád és a General Electric vezetője, Jack Welch találkozóján. Aztán kezembe került több amerikai tévéműsor forgatókönyve, többek között Oprah Winfrey-é, amit Friderikusz Sándornak kellett lefordítanom, ezt követően hívott Sándor a szerkesztői csapatába. Külföldi szerkesztői státuszt kaptam, feladatom a külföldi vendégek útjának előkészítése, az előinterjú lelevelezése volt. Szinte minden műsorában világsztárok fordultak meg, az első komoly megbízásom a Jean-Paul Belmondo–Alain Delon páros látogatásának megszervezése volt.

Mi volt a két Borsalino-kalap története? Mint tudjuk, ez az első film, amelyben 1970-ben közösen játszottak.

– Mivel ez volt ez első komolyabb tévés munkám, nem akartam tévedni, így Sándor ötletét pontosan kellett megvalósítani. A franciáktól egymásnak ellentmondó információk jöttek a méretekről, így kénytelen voltam biztos forrást keresni, még a londoni BBC-vel is felvettem a kapcsolatot. Végül egy igazi divat-­ szaktekintélyhez, Hubert de Givenchyhez fordultam. Bár ő nem kalapokat gyárt, ám megmondta a pontos méretet. Vele a Budapest–Zalaegerszeg buszjáraton állva beszélgettem, az utazóközönség csupán a három híres ember nevét hallhatta a hol francia, hol angol nyelvű telefonálásból. Hasonló megpróbáltatás ért, amikor a gyerekeknek szóló Friderikusz-produkcióba a jól ismert csokireklám rasztahajú, vicces fickója érkezett. Angliában szállt fel, s az elutazása előtt faxon küldött friss fotón teljesen kopasz volt. Harmadévesen békésen ültem az egyetemi előadáson, amikor megérkezett Sándor izgatott üzenete, hogy azonnal csináljak valamit, különben én kerülök a pasi fejére. Kiderítettem, hogy a Svédországban készült csoki­reklámokhoz a BBC londoni parókastúdiójából bérelték a rasztaparókát. Nagyszerű, gondoltam, Londonban van a paróka, Londonban van a vendég, már csak össze kell hozni őket. Végül nagy szerencsénkre egy számunkra teljesen ismeretlen BBC-s munkatárs szó nélkül kiküldte taxival a reptérre, s a színész kezébe adták a póthajat.

Nem ez volt az egyetlen ilyen szervezésed, telefonon említetted az amerikai színészlegenda, Robin Williams történetét. Tulajdonképpen te nyerted meg a műsornak.

– Fél évet dolgoztam azon, hogy igent mondjanak. A sajtókapcsolatokért felelős munkatársat már magyarországi érkezésük előtt megkerestem a referenciákkal. A magyar származású rendező, Peter Kassovitz filmjét, a Hazudós Jakabot Budapesten forgatták 1997-ben. A film vezető producere Williams akkori felesége, Marsha Garces Williams volt. A tapasztaltabb szerkesztők megpróbálták, de nemet mondott, én fiatal hévvel azonnal rávágtam, hogy márpedig én is próbát teszek. A Hotel Marriottban összefutottam a film magyar fotósával, Endrényi Egonnal, akivel megbeszéltük, hogy az asszisztenseként bemegyek másnap a forgatásra. A forgatási szünetben rögtön odamentem Robin Williams mellé, ráköszöntem és közöltem, hogy múlt héten láttam a Jay Leno talkshow-ban. Mondtam, hogy képzelje, Magyarországon is van egy ilyen műsor, milyen szürreális lenne, ha szerepelne benne – és ebben még segíteni is tudok. Neki már akkor tetszett az ötlet. Aztán persze a producerek felháborodtak, amikor kiderült, hogyan kerültem oda. Ám nem adtam fel, három hét múlva kaptak egy szívhez szóló levelet, és egy ajánlatot, ami aztán megkönnyítette az életüket. Felajánlottam, hogy megszervezzük a forgatás záró sajtótájékoztatóját, ezzel megszabadulnak a magyar sajtó zaklatásaitól, cserébe pedig mi magunk exkluzív tévéinterjút kérünk a show-ban. Elfogadták az ajánlatot, és Robin Williams eljött a Friderikusz Show felvételére. Akkor még nem tudtuk, ez lett a műsor utolsó adása 1997 decemberében. Emlékezetes maradt, mert még a Mir űrállomást is élőben kapcsoltuk, a nézőtéren kizárólag gyerekek ültek.

Ezzel az előtörténettel most már értjük, miért csábítottad az Örvényeshegy Piknikre Al di Meolát, a fúziós jazz egyik legnagyobb alakját.

– Az Örvényeshegy Pikniket a kapolcsi Művészetek Völgyét is szervező Művészetek a Vidékfejlesztésért Alapítvánnyal együttműködésben indítottuk el 2018-ban. Al Di Meola meghívását Oszkó-Jakab Natália javaslatára az alapítvány szervezte. Mindezt megelőzően még a 2000-es évek elején a kereskedelmi televíziók megjelenésekor, a terület jelentős felhígulását tapasztalva, szakítottam a televíziózással. Ezt megelőzően Doszpod Béla társammal Hankiss Elemér könyvei alapján találtunk ki egy angol nyelvű filmsorozatot, ez volt az Emberi kaland Michael Yorkkal című film, melyből egy epizódot a Balatonon forgattunk le a sokak által a Három Testőr D’Artagnanjaként ismert híres színésszel. Igyekeztünk nemzetközi piacra lépni, a cannes-i televíziós vásárokra, fesztiválokra jártam 2001–2003 között. A műfajához képest viszonylag drága 12 epizódos sorozatra azonban végül nem találtuk meg azokat, akik finanszírozták volna a gyártást. Három évig próbálkoztam, közben részt vettem Fábry Sándor Esti Showder műsorának létrehozásában és elindításában. Aztán 2004-ben hívtak és mentem Brüsszelbe, ahol az Európai Unió Tanácsának kommunikációs közbeszerzéseiben működtem közre, többek között a tévé- és rádióstúdiók kialakításában, ahol már a „szárazabb” államfők voltak a sztárok, Tony Blair, Javier Solana, George Bush, Condoleezza Rice, Kofi Annan. 2007-ben hazajöttem, pályázati tanácsadóként folytattam, családot alapítottam. Az Örvényeshegy Piknik elindításában semmilyen öncél nem vezérelt, csak az igényes szórakozás és értékteremtés lebegett a szemem előtt. Mint ahogy az örvényeshegyi pálos szentmisék meghirdetésében és az itt található pálos kolostor régészeti feltárásának ösztökélésében is. Ha az üzlet lenne az első helyen, akadna szép számmal sokaknak tetsző trendi fellépő, én mégsem ezt szeretném. Örvényeshegy egy olyan különleges környezet, amely megkívánja, hogy egyedi, méltó kulturális élmények kerüljenek ide. Ezért ígérem, lesz még a korábbi évekhez ­hasonló meglepetés Örvényeshegyen.