Huszonegy napig lélegeztetőgépen – Szakács Zoltán küzdelme a koronavírussal

„Itt vagyok, mert élni akarok. Szeretem az életet. Még nem halhattam meg.”

A fajsúlyosabb mondatok után muszáj kicsit hallgatni. Az ember azon kapja magát, hogy úgy néz Szakács Zoltánra, mint messzi bolygóról érkezett barátságos idegenre. Pedig „csak” a lélegeztetőgépről jött vissza, miután túlélte, átvészelte a koronavírus fertőzést.

A Zalaegerszeghez közeli festői kis faluban napsütötte délutánon örökzöldekkel, rózsákkal szegélyezett verandán ülünk, s hallgatjuk a megyeszerte közismert és kedvelt vendéglátónk történetét. Míg körénk húzódnak a hosszuló árnyékok, kibontakozik az életigenlő férfi elmúlt alig pár hónapjának kálváriája.

– Nagyon szeretem a munkámat, rengeteget gondolkozom az újításokon.

Szakács Zoltán egy 140 főt foglalkoztató magyar tulajdonú húsipari cég vezetője.

– Március 11-én, mielőtt hét végére hazajöttem volna, segítettem a hűtőben pakolni a munkatársaimnak, szeretem a rendet, az élelmiszeriparban elengedhetetlen. Úgy éreztem, hogy ott, akkor megfáztam egy kicsit. Gondoltam, volt már ilyen, majd rendbejövök. Még levezettem a 350 kilométert. De három nap múlva már elég magas lázam volt és nem akart múlni. De még akkor se gondoltam erre.

Az állapota csak nem javult, sőt, így muszáj volt felhívni a háziorvosát, aki azonnal gyanakodott, tesztidőpontot szervezett Zoltánnak a pózvai tesztponton. Ott aztán beigazolódott: ez COVID-19 vírusfertőzés. A makacs láz már számára is ijesztő volt.

– De kaptam gyógyszereket, itthon gyógyulok, gondoltuk a párommal, lányommal.

Március 21-én vasárnap aztán mondhatni drámaira fordult a dolog.

– Láttam apun, hogy ül a székben, mintha aludna, de nem mégsem – idézte fel azt a délutánt Lilla, Zoltán lánya. – 97 helyett 50-es szaturációs értéket mértünk, azonnal mentőt hívtunk.

Mindketten hangsúlyozzák, annak a bizonyos pulse oximeter elnevezésű kicsi műszernek minden háztartásban ott kellene lennie, ezúttal is talán életet mentett.

– A rossz hírek hallatán a Budapesten élő fiam parancsolt ránk, hogy szerezzünk be egy ilyet és milyen jól tettük, hogy hallgattunk rá.

– A nagyon rossz érték mellett közben már kékültek a körmeim is... Egyébként csak szédülést éreztem, kedvetlenséget, légszomjat nem. Én még akkor is vártam volna otthon, ha nincsenek a szeretteim.

A mentősök már oxigénpótlással, szirénázó autóval vitték a zalaegerszegi kórház COVID intenzív osztályára.

– A mentős azt mondta, ilyen értékkel mások már nem élnek.

A kórházban, mint mondja, egész csapat kezdett dolgozni rajta.

– Kérdeztek, böktek, infúzió, majd intubáltak. Ezek után következett a lélegeztető gép. Mélyaltatás, infúziós táplálás, mesterséges lélegeztetés, folyamatos vérgáz szint mérés.

– Huszonegy napig lélegeztetett engem a gép. Igen, megfordult a fejemben, hogy itt a vége.

A laikus, mivel ilyen nem láthatott, elképzelni sem tudja. Az orvosok, a nővérek állig védőruhában, a betegeket ők és a műszerek figyelik, percenként döntenek, ha szükség van rá.

– Nem tudja elképzelni, higgye el. Olyan profik, a felszereltség kitűnő, és emellett emberségesek, odafigyelők, és bírják, nem fásulnak bele. Pedig mellettem közben többen meghaltak, s a betegek elvesztése biztosan az egészségügyi dolgozókat is megviseli, de muszáj tovább dolgozniuk.

Nem szépítették, elmondták neki, halálközeli állapotban volt, Kevés esélyt adtak a túlélésre, csoda volt, hogy a szívósság, az élniakarás megmentette. De odáig még el kellett jutni, hogy ezeket a mondatokat hallhassa.

– Képzelje el, a hetedik napon beleébredtem az altatásba, láttam magamat, tudtam is, hogy mi történik velem. Megörültem, hogy élek. Hihetetlen, de az álmaimra is emlékszem. Álmomban is harcoltam a betegséggel, nem is mondom el, milyen démonokkal. Le is kellett kötözzenek, állítólag ki akartam szedni magamból a csöveket. Nagyon szeretem az életet, az embereket, erősen hittem benne, hogy megmaradok, mert még sok mindent vissza kell adnom azoknak, akik szeretnek engem.

Abban nem is volt hiány. A 21 nap alatt kis közösségek együtt szurkoltak, templomokban szóltak róla, imádkoztak érte.

– Azt mondták a kórházban, még senki iránt nem érdeklődtek ennyien, mint felőlem. Tudom-e, hogy milyen szerencsés ember vagyok, kérdezte az orvos. Tudom-e, hogy 1000 emberből egy, ha túlélte volna ezt. Állítólag mosolyogva ébredtem fel, az egészségügyi dolgozóknak is visszaadtam kicsit a hitet azzal, hogy túléltem.

Egy erős, magabiztos férfit elérzékenyülve, a hála könnyeivel a szemében látni? Az újságírói pálya fontos pillanatai közé tartozik.

Amikor 21 nap után felébresztettek, elmondták, a 7. napon voltak a legrosszabbak az értékei: magas láz, magas vértnyomás, lelassult belső szervek. Ott valami történni akart. De nem hagyta. És akkor megfordult.

– Negyven kilót fogytam – folytatta. – Végignéztem magamon, nem ismertem rá a testemre, pedig fociztam, igazolt játékos voltam – mutatja közben a karját. – Újra kellett tanulnom mindent. Nem tudtam beszélni, az izmaim gyakorlatilag eltűntek, járóképtelen voltam, kétoldali tüdőgyulladásom volt, katéterrel, pelenkával voltam, a gyomromat, a beleimet is újra kellett indítani. A folyamatos vérvizsgálathoz szükséges kanült több helyre is be kellett ültetni a nyakamba, karomba, még a fülemből is vettek vért, és a gégemetszésnek is belülről kifele kell meggyógyulnia – sorolta. – Ezekhez is rengeteg segítséget kaptam. Amikor végre átkerültem a pulmonológiára gyógytornász, diabetológus foglalkozott velem, légzőgyakorlatokat tanultam, amiket a mai napig végzek, a testedzéssel együtt.

Arról is beszámolt, hogy a még a rendes étkezést is fokozatosan, óvatosan kellett elkezdenie.

– Óvtak, a fokozatosságot javasoltak, de én haladni akartam. Hozni akartam az értékeket, hogy hazamehessek, inkább nem is aludtam, csak nehogy lemenjen a szaturáció. Az ágy mellett próbáltam felállni, amikor sikerült, kimerészkedtem a folyosóra, elámultak, mit keresek ott.

– Mindig a legjobban akar teljesíteni?

– Nagy akaratom van, igen. Csinálni kell, hinni kell magunkban meg a tényekben és akkor eredményt fogunk elérni.

Negyvenhat napig volt kórházban. Még sokáig tart a rehabilitáció. De már másoknak is tud adni az energiájából.

– A pulmonológiára 3 nappal a hazajövetelem előtt Ede bácsi érkezett szobatársamnak, nagyon kedvetlenül, elégedetlenül, 30 kilogrammot lefogyva és úgy érezte, itt a vége. Elmondta, hogy egy falat se megy le a torkán, rossz ízét érzi az ételeknek. Mondtam neki, csak akkor tud erős lenni, ha rendesen eszik. Beszéltem neki az ételek elkészítéséről és odaadtam neki a házi húslevesemet, először vonakodott, de végül megette. Egyre jobb ízűen falatozott, láttam. A végén megszólalt, ezt ő se gondolta volna, hogy még egyszer jól eshet neki az étel. Három nap alatt másfél kilót hízott. Egy nagyszerű embert ismertem meg személyében, akinek tudtam segíteni.

Szakács Zoltán nagyon fontosnak tartotta megemlíteni, hogy ezúton megköszöni az orvosainak, az ápolóinak a mérhetetlen odaadó munkájukat, valamint a családjának, a rokonainak, barátainak, ismerőseinek és mindazoknak, akik önzetlenül támogatták, segítették őt, kitartottak és hittek a gyógyulásában.

– Együttérzésemet fejezem ki mindazon embertársaim és hozzátartozójuk iránt, akiket ez a súlyos vírus végül legyőzött – mondta zárásképpen beszélgetőpartnerem.

MŰTÉT A KORONAVÍRUS-JÁRVÁNY IDEJE ALATT

Keszthelyi olvasónk, Kovács Gábor is a Zala Megyei Szent Rafael Kórház dolgozói magas szintű szakmai munkájának köszöni a gyógyulását. Erről írt leveléből idézünk:

„Kovács Gábor vagyok. Dr. Horváth Csaba főorvos Keszthelyről küldött a Zala Megyei Szent Rafael Kórházba ellátásra. Először idén január 29-én egy elektív coronarographia, majd április 16-án elektív recoronarographia elvégzésének céljából tartózkodtam a kardiológiai osztályon. 54 éves korom ellenére eddig nem volt olyan jellegű műtétem, amelynek során figyelemmel kísértem a rajtam végzett beavatkozást. Félelemmel, de reménykedve vártam az időpontokat. Amit tapasztaltam, az számomra különleges, de megnyugtató volt. A műtéteknél az első ijedséggel telt másodpercek után dr. Kenéz Andrásnak, kollégáinak, asszisztenseinek a szaktudása, embersége lenyűgözött. A műtét közbeni folyamatos tájékoztatás, állapotomról való érdeklődés nagyon jó érzéssel töltött el. Tudtam és éreztem, hogy biztos kezekben vagyok, minden figyelmükkel és tudásukkal a gyógyításomon fáradoznak. Mindezt ráadásul ebben a koronavírusos időszakban, amikor az orvosok, az ápolószemélyzet az utolsó erejével küzd a betegekért, erejüket megfeszítve dolgoznak értünk. Az említett beavatkozások után megfigyelésre elhelyeztek a D épületben, a kardiológiai osztályon. Az ott dolgozó hölgyek, nővérek, ápolók keze alatt sokkal gyorsabbnak tűnt a lábadozásom ideje. Szaktudásuk, gyorsaságuk kifogástalan volt. Mindenben segítettek, nagyon kedvesek voltak, minden tiszteletet megérdemelnek. Összegezve, szeretném ezúton is megköszönni dr. Kenéz András doktor úrnak és a teljes asszisztenciának, az osztályos nővéreknek, a beteghordóknak azt az odaadó figyelmet és munkát, amelyet a gyógyításomra és az ellátásomra fordítottak. További áldozatos munkájukhoz kitartást és jó egészséget kívánok.”