Hertelendy Kálmán a hős honvéd százados

Anyja Nedeczky Terézia, az ő hozományaként szerezte a család a lesencetomaji birtokot. A felnövekvő Kálmánnak, mint egyetlen gyermeknek, a szülők anyagi támogatásuk, kapcsolataik révén minden lehetőséget megadtak a tanulásra, érvényesülésre. Így jogi tanulmányai végeztével 1844-től 1847-ig már az Egerszegi járás alszolgabírói tisztségét tölthette be. Ugyanekkor tiszteletbeli megyei aljegyzőként is feltűnik.

Politikai nézeteit tekintve – a családi hagyományokból adódóan – inkább a konzervatívokhoz állt közel. Ebből kifolyólag az 1847-es megyei tisztújításon győztes liberális ellenzék eltávolította pozíciójából. Ezután feltehetően a családi birtokon gazdálkodott. Kissé nyughatatlan jellemét, a közélet iránti elkötelezettségét apjától örökölte. Az 1848 tavaszától kibontakozó események őt is megérintették. Részt vett a helyi nemzetőrség szervezésében; május-június folyamán ő lett lakóhelye, Lesencetomaj 54 főnyi nemzetőrségének kapitánya. 1848 szeptemberében – egész addigi életét hátrahagyva – tiszti szolgálatra jelentkezett a Zala megyei mozgó nemzetőrzászlóaljhoz. Jelentős szerepet vállalt a szántói és tapolcai járásbeli önkéntesek toborzásában. A zászlóaljban 1848. szeptember 23-án több társával együtt századosi rangot kapott. A tűzkeresztségen 1848. október 3-án, Nagykanizsán estek át, amikor a lakosság segítségével kiverték a megszálló horvátokat a városból. Amikor az alakulatból 1848 novemberében létrejött a 47. honvédzászlóalj, honvédként is százados lett.

Hertelendy Kálmán bátor katonaként küzdött a harcokban. 1848 októberének második felében részt vett Muraköz felszabadításában, 1848. december 30-án pedig a móri ütközetben. 1849. április 26-án, a diadalmas tavaszi hadjárat során, az első komáromi csatában tanúsított példamutató hősiességét a szintén a 47. honvédzászlóaljhoz tartozó tiszttársa, Kerkápoly Tivadar százados örökítette meg. Ezt írta: „Midőn teljesen körülzárattunk, az ellenség soraiból egy főtiszt a legénységünket arra tüzelte, hogy tisztjei ellen forduljon, s ők kegyelmet nyernek, nem lesz semmi bántódásuk. Mi, tisztek erre első sorba léptünk, s szuronyt szegezve védtük saját legényeinket. Hozzám egy dragonyoslovas oly közel jött, s úgy vágott, hogy ha Hertelendy Kálmán nincs mellettem, életemmel fizettem volna; de ő elhárította a végzetes csapást.”

Az utókor által neki tulajdonított legnevezetesebb tette azonban Budavár bevételéhez kötődik. 1849. május 21-én a 47. honvédzászlóaljat is magába foglaló I. hadtest kapta feladatul, hogy megrohamozza és bevegye a Fehérvári-kapunál korábban lőtt rést. Az éjjel három órakor kezdődő rohamban a 47. honvédzászlóalj jutott fel elsőként a falra, és az alakulatban néhány napja szolgáló Püspöky Grácián nemzeti színű zászlója jelent meg először a falak felett. A jelenet igen lelkesítőleg hatott a többi rohamozó csapatra. A zászlóalj ezt követően a Szent György tér felé folytatta a támadást. Itt keveredett harcba a vár császári királyi parancsnoka, Heinrich Hentzi vezérőrnagy által személyesen vezetett sor- és határőrgyalogsággal. A küzdelemben maga Hentzi is elesett. A halálos lövést a századosok valamelyike (Hertelendy Kálmán, Csillagh László vagy Püspöky Grácián) adta le. Azt, hogy valójában ki volt, az egykorú beszámolók ellentmondásossága miatt ma már nem lehet megállapítani. A hagyomány viszont igen sokáig Hertelendy Kálmán nevéhez kötötte a haditettet. Budavár bevételét követően a zászlóalj későbbi ütközeteiben is részt vett. 1849 nyarán a Felvidékről a Dél-Alföldre vezette századát, egészen az augusztus 13-ai világosi fegyverletételig. A fegyverletétel után – másokhoz hasonlóan – neki is el kellett szenvednie a következményeket. Bajtársa, Csillagh László féltette, mert ő is úgy tudta, hogy az osztrákok Hertelendyt vádolják Hentzi lelövésével. Emberi nagyságát mutatja, hogy a súlyosabb következmények elkerülése érdekében 1849. december 28-án saját kezű igazolást állított ki, melyben leírta, hogy Hertelendyvel együtt harcoltak, és meggyőződése, hogy a fenti gyanúsítás alaptalan. Mindez azonban nem segített. Bár a Hentzi halálát megtorló, ellene irányuló büntetőeljárásról nem tudunk, a császári királyi hadseregbe történő kényszerű besorozást nem kerülhette el. 1850 januárjától egyszerű közlegényként közel tíz hónapi szolgálatot teljesített Magyarországtól távol, külhoni helyőrségben. Eredetileg nyolc évre kellett volna bevonulnia, családja viszont még az évben összeadta az 500 pengőforintnyi váltságdíjat, így 1850. október 31-én leszerelhetett. Ezután ismét a családi birtokra vonult vissza. Nem sokkal később, 1851. január 6-án feleségül vette a nagy hatalmú, császári királyi megyefőnöknek, Bogyay Lajosnak a leányát, Bogyay Leontinát. Házasságukból három gyermek, két leány (Irén és Róza), illetve egy fiú (Ferenc) született. A legkisebbnek, Ferencnek, „a haza bölcse”, Deák Ferenc lett a keresztapja.

Az 1860-as években aktív tevékenységet fejtett ki a Zala Megyei Gazdasági Egyesületben, egy ideig az elnöki pozíciót is elfoglalta. 1867-ben és 1869-ben Deák-párti programmal megválasztották a szentgróti kerület országgyűlési képviselőjévé. Népszerűségét Hentzi neki tulajdonított lelövésével és gazdasági egyesületi tevékenységével alapozta meg, emellett igen jó társasági embernek is bizonyult. 1872. október 3-án kinevezték Zala megye főispánjává. A tisztséget három év múlva bekövetkezett haláláig töltötte be. Főispánsága idején többször is beutazta a megyét. Igyekezett közvetlen kapcsolatot tartani mind a helyi tisztségviselőkkel, mind a megye lakosaival. Különös figyelmet fordított az iskolai oktatásra. Emellett felkarolta a zalavári apátság göttweigi főapátságtól történő visszaszerzésének, valamint Muraköz zágrábi érsekségtől való elválasztásának ügyét. 1875. november 18-án hunyt el Lesencetomajon, sírja ott található.