A kaszói erdőrezervátum csodáit fedezték fel az egerszegi baráti társaság tagjai

– Több mint 50 fős közösségünk 95 százaléka az egészséges életmód híve, szeretünk kirándulni, túrázni, biciklizni, gyalogolni. A koronavírus-veszélyhelyzet miatt sok szép programunk elmaradt, alig vártuk, hogy újra találkozzunk, együtt legyünk, jókat beszélgessünk. Egy kirándulás kiváló alkalom minderre, nemde? Két héttel ezelőtt raftingolni mentünk volna a Kerka-Mura vonalon, az időjárás azonban közbeszólt. Tervünkről nem mondtunk le, már szervezzük az újabb lehetőséget. Még a nyáron megrendezzük a „II. Besenyő Tourst” is, ami kétórás folyamatos kerékpározást jelent körbe-körbe Zalabesenyőben, az edzettebbek egy másik alkalommal eltekernek Zalalövőig és vissza. A bakancsos túrázás sem marad ki, tavaly elgyalogoltunk Búcsúszentlászlóig, hamarosan a Páfrányok útját járjuk végig – ad ízelítőt terveikből Semetke Gáborné Szipőcs Erika, a közösség vezetője útban a kaszói kirándulóközpont felé.

Kaszó – eredeti nevén Kaszópuszta – nem a világ közepe, mégis szinte az egész országban ismerik a múltját: miszerint Czinege Lajos egykori honvédelmi miniszter 1967-től a felső tízezer vadászparadicsomává fejlesztette, ahol a szóbeszéd szerint esetenként helikopterről AK–47-es, alias Kalasnyikov gépkara­béllyal lőtték a vadat, s a sikeres akciót napokig tartó tivornyákkal ünnepelték. A katonák elmentek, az infrastruktúra, az utak, az épületek, a gyönyörű környezet maradt, s az 1994-től Kaszó nevet viselő aprócska, alig 100 lakosú települést körülölelő erdőség ma is az ország egyik legjobb minőségű vadászterületének számít. A gazda ma a Kaszó Erdőgazdasági Rt. No, de mi nem vadászni, hanem gyönyörködni megyünk.

Bérelt autóbuszunkkal Zalaegerszeg–Nagykanizsa–Iharosberény útvonalról letérve a már erősen viseltes keskeny „hadiúton” zötyögünk be a kaszói kirándulóközpontba. Csipkedjük magunkat, mert az erdei kisvasútnak, mint a nagyoknak, „menetrendje” van, az előzetes bejelentkezéskor a recepciós „hajszálpontos” 10 órai indulást helyezett kilátásba. Csakhogy fél órával az indulás előtt még zárva a pénztár, s a kulcsot őrző embernek híre-hamva sincs. Közben szép kis tömeg gyűlik össze, úgy tűnik, nem lesz elég a két vagon, hamar kiderül, a harmadik sem, így az állóhelyekre is bőven jut utas. A pénztárépület előtt a tűző napon, az egyre rekkenőbb hőségben sorban állva toporgunk, nagy nehezen előkerül a kulcs, de kiderül, nincs térerő, az online pénztárgép nem működik. Így vezetőnk csak egy darab papírt kap a befizetett összegről, szerencsére csupán felénk kell elszámolnia a pénzzel.

Az erdei kisvasúttal a jégkorszaki lápmaradványként világhírűvé vált Baláta-tóhoz igyekszünk. A kisvasutazást élvezzük, bár mi zalaiak a 109 kilométer hosszúságú csömödéri erdei kisvasúttól elkényeztetve nagyobb attrakcióhoz szoktunk. Tizenöt perc alatt megtesszük a 3 kilométernyi utat, a sínek tovább kígyóznak, mi lekászálódunk, mert a menetrend szerinti járat csak az ország első erdőrezervátumaként ismert, s tavaly Somogy megye 7 csodája közé választott balátai ősláp bejáratáig közlekedik.

Onnét idegenvezető és nem utolsósorban fotókkal illusztrált információs táblák segítségével ismerhetjük meg a tóig vezető tanösvény nevezetességeit. A több száz éves fákat, a 250 éves matuzsálemet, a galagonyabokrokat, a páfrányokat, a zsombékról zsombékra röpködő pillangókat saját szemünkkel is láthatjuk, az erdő vadjait sajnos nem, ami persze nem csoda, hiszen nem néma csendben lopakodunk az ösvényen, és a láprét fölött vezető 640 méter hosszú stégrendszeren. A beígért madarakat, a rétisast, a kócsagokat, gémeket hiányoljuk, a fekete és a keresztes viperát már kevésbé.

Sajnos a tóból keveset látunk, a híres úszó lápokból se sokat, a Baláta hírességét, a húsevő hínárt, a lápi aldrovandát, a szíveslevelű hídőrt is csak képen csodáljuk meg. Útikalauzunk azt mondja, örüljünk, hogy egyáltalán látunk vizet, előfordult nem is egyszer, hogy teljesen kiszáradt a tó, amit egyedül a csapadék tart életben. A hal nagyon kevés, mert pár évvel ezelőtt, amikor még kevesebb volt a víz, az abban összegyűlt pikkelyeseket egyszerűen felfalták a vaddisznók, s a természetvédelmi szakemberek nem engednek még őshonos halakat sem telepíteni a tóba, mondván, a vándor vízimadarak hasonló tavakból hoznak a lábukon, tollukon megtermékenyített ikrát, és majd jól belefürdik a Baláta vizébe. A mellékelt ábra szerint nem nagyon strapálják magukat.

Még bámészkodnánk, de igyekeznünk kell vissza a megállóba, mert a vonat ezúttal is menetrend szerint indul. A szabadidőközpontban kitikkadva és reménykedve özönlünk a kisvasút büféjéhez, de sajnos hiába, zárva találjuk. Persze hoztunk magunkkal ételt-italt és szalonnát is süthetünk, de a felnőttek egy pofa hideg sörről, forró kávéról, a gyerekek üdítőről, jégkrémről álmodoznak. S ha már vadászparadicsom, megennénk egy jó kis vadpörköltet. Hiába szombat, az üdülő- és sportcentrumban sincs nyitva a bolt és a büfé, az egyetlen étterembe pedig előre be kell jelentkezni. A személyzet azonban rendes, pár adag natúr- és rántott szelet elkészítését felvállalja.

Délután a szabadidőközpontban megrohamozzuk a lombkorona-tanösvényt, ami alulról nézve ugyanolyan izgalmas, mint lombszinten, a 10 méter magasságban. Felülről lepillantva látunk vadakat is, igaz, hamar kiderül, csak papírmasék, éjjel, ha csend van, talán nézegethetnénk igazi gímszarvast és vaddisznót is. Őzet nem valószínű, mert csak a nagyobb termetű erdei fajtából él pár példány a környéken. A tanösvény interaktív táblái és játékai segítségével azonban felturbózhatjuk ismereteinket az erdő lakóiról, ritka növényeiről, a lombokban rejtőzködő madarakról, denevérekről és egyéb állatokról.

A játszótér a gyerekek szerint egyenesen „csúcs”, elfogadnának egy olyat Zalabesenyőben is, s naná, hogy a felnőttek is sorra kipróbálják. A legnépszerűbb játéknak mégis a kiállítási tárgyként nyugdíjas éveit töltő, 1954-ben készült, „Karácsony” névre keresztelt kis gőzmozdony bizonyul, fürtként lógnak róla a gyerkőcök – persze lehet, hogy csak azért, mert nincs őr, aki lekergesse róla őket.

Még lenne mit megnéznünk, de a több mint 30 fokos hőségben nehezen mozdulunk ki a fák alól, teljesen kitikkadva, s annyira vágyunk egy jó adag hideg fagyira, hogy buszra szálunk és meg sem állunk Nagykanizsáig. Bár jól érezzük magunkat a baráti körben, de a kaszói erdő ősszel is szép lesz, s akkor majd nem hagyjuk ki a vadasparkot sem…